Hamarosan itt a május, az első hónap, amiben nincs „r” betű, tehát már teljesen hivatalosan lehet földre ülni. Akkor már bőszen berregnek a fűnyírok a faluban, fecskék ülnek a villanydróton. Az orgonaillatot, a napsütést, az énekszót és az édes ábrándokat inkább hagyjuk. Persze hozzáképzelhetjük, ha úgy teljesebb lesz a Pünkösd hava, a Tavaszutó, az Ígéret hava, ez az imaginárius MÁJUS.

Egyvalamit azonban muszáj beleképzelni. Egyvalamit nem lehet kihagyni ebből a hónapból.

A májfát.

A májfa a Magyar Néprajzi Lexikon szerint „a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait.” Előbbihez kapcsolódva sokak szerint fallikus szimbólum is.

„A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék).

A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.”

A továbbiakban iváncsai emberek (családtagjaim) májfával kapcsolatos emlékeit gyűjtöttem össze különböző évekből, remélem, érdekesnek találjátok majd.

Májfa-állítás, 1930-1940 körül

ifj. Pieter Bruegel: Májusfa

„Május elsejének előestéjén legények és kamaszfiúk három-ötfős csoportjai indultak a hegy alá, hogy az előző hetek estéin megtervezett program szerint kivágják és elhozzák a kiválasztott jegenyefát, hogy aztán az éj sötétjében felállítsák szívük választottjának udvarán.

A csoport baltákkal felszerelve indult útnak és visszafelé bizony izzadva a fa terhétől meg-meg kellett állni egy kis pihenőre. Azután valamelyik fiú udvarán megkezdődött a fák díszítése. Természetesen nem hozott és díszített a csoport minden tagja, hanem abból csak egy-két fő, akinek volt olyan leány akinek komolyan udvarolt vagy szeretett volna udvarolni. A májfa feldíszítése után elmentek a ház vagy házak környékére, leellenőrzésére, hogy tiszta-e a levegő. Ha találkoztak másik legénycsoporttal, megszemlélték egymást és mivel ismerték őket, könnyedén megállapították, hogy azok milyen ügyben járhatnak. Ha ilyenkor éjféltájban találkoztak jabroncokból álló csoportokkal, akiknek nem volt annyi eszük, hogy időben eltűnjenek a láthatárról, azokat megugrasztották.

Voltak azonban olyan csoportok is, amelyek arra specializálták magukat, hogy kivárják, amíg a konkurencia elhelyezi a májfát, elmenjen, utána azt kihajították és helyére tették a magukét. Végezetül mindig akadt egy-egy olyan csoport is, amely kifejezetten csak kellemetlenkedett, kitéve magukat annak, hogy vagy a májfát állító- és őrző legények, vagy a leány apja veri meg őket, aki maga is vigyázott a leányának állított fára.

Tehát amikor a májfát állítani akaró csoport visszatért a terepszemléről, magához vette a már feldíszített fát –amelyen virított a sok hosszú papír, vagy ha nagy volt a szerelem, akkor a selyemszalag. Az első elágazásban pedig egy kis szerelmes levél, jól belekötözve a fa levelei alá, hogy csak az találja meg, aki keresni fogja az üzenetet. A szerelmes levélnek a fán való elhelyezése azonban nem volt általános. Ha kedves májfa-állítók voltak –bár ki ne lett volna kedves, ha májfát akar állítani- senki nem zavarta munkájukat, megásták a gödröt, beültették a fát, jól ledöngölték a földet, kioldották az eddig felcsavart szalagokat és utána néma csendben, ahogy érkeztek, úgy eltávoztak.

A házban senki nem vette őket észre, legalábbis ők azt hitték. Elhúzódtak egy közeli árokba, orgona vagy lícium sövény mögé, őrizték a májfát, őrizték hajnalig. Másnap aztán mesélték, hogy milyen jól sikerült minden. Még szerencse, hogy a leány apjának –akit ők a lesből láttak –csak azután kellett kimenni az udvarra vizelni. Az nem volt feltűnő, hogy hamár kiment, körül is nézett az udvaron, hisz így tette ezt minden falusi ember, ha éjjel ki kellett neki menni, no meg akkor is, ha valami zajt hallott. Pedig ilyenkor egész másról volt szó, amire a fiatalok nem is gondoltak a legtöbb esetben. Pedig ha egy kicsit jobban odafigyelnek, észrevehették volna, hogy a leány apjának éppen akkor jutott eszébe, hogy rányomja a kisajtón a riglit és elengedje a kutyát. A fiatalok nem gondoltak vagy akartak gondolni rá –bízva csodálatos ügyességükben- hogy a falusi ember már arra kiment, ha felhorkantott a ló, topogott a tehén vagy a tyúkólban rikácsolni kezdtek a baromfiak. Elhitették magukkal, hogy a házban soha senki nem veszi észre, hogy az udvaron ásnak, három-hat méter magas fát ültetnek és tömnek le.

Másnap mindenki meg volt elégedve. A leány, hogy neki van májfája és esetleg a barátnőinek nincs. A fiú pedig örült, hogy ezzel is közelebb került a leány kegyeihez.”

Kicsúzlizott utcai lámpák, 1970-80

„Húsz májfát biztos állítottam életemben. 10-12 éves koromban kezdtem és jó darabig ment ez minden évben, már nős ember voltam, akkor is jártam még májfát állítani. Csak a katonaévek maradtak ki. A faállításhoz felszerelkeztünk szerszámokkal, leginkább baltát vittünk, de volt, aki fűrésszel próbálkozott. Zseblámpa volt még nálunk és csúzli, kavicsok a melegítő zsebében. Valami kaja esetleg, mert ki kellett húzni reggelig. Éhesek is voltunk legtöbbször. Istenigazából nem voltunk rendesen felkészülve. Elvétve előfordult, hogy megkínáltak minket valamivel valamelyik résztvevőnél, akihez betértünk, de ez nem volt jellemző. A lányos házaknál pedig ez nem jöhetett szóba, mert a májfázás titkos projekt volt.

Ifjabb koromban, mondjuk 16 éves koromig nem vittünk alkoholt, de akkortájt sem estünk még túlzásba, csak ha volt valakinek egy kis bora esetleg, azt vittük magunkkal. Nagy italozás inkább csak huszonéves korunktól volt jellemző, pálinkát ittunk alapvetően.

Az első években a bátyámmal jártunk ketten, ezeket ő kezdeményezte. A szerelmeinek állítottunk májfát, akik leginkább osztálytársnők voltak. Később pedig mindegy volt, hogy kinek, a buli volt a lényeg, hogy legyen májfa állítva. Vittük az én osztálytársaimnak is, akárkinek.

De ha jobban belegondolok, már egészen kiskorunkban is májfáztunk, anyámnak rendszeresen az udvarunkban lévő hársfát díszítettük fel. Akkor még akkora volt, hogy ezt meg tudtuk tenni. Most is megvan az a fa, hatalmas. Mondjuk volt ideje megnőni. Talán legelőször apám suggallta, hogy díszítsük fel a hársot, de már nem tudom.

És állítottunk később is anyámnak, ha több májfánk volt, mint kellett volna. Igazi nagyot is, a háznál jóval magasabbat. Persze amikor kisebbek voltunk, csak kisebbek fákat vágtunk ki aztán ahogy nőttünk, nőttek a májfák is. Szempont volt, hogy minél magasabb legyen.

Az első májfáinkat valahol a Leányhalála környékén vágtuk ki, ott voltak akkor apróbb jegenyék, aztán utóbb mindig a Duna-parton. Akkoriban telepítették azt a sort, ami a 6-os mellett van. Jó májfa-alapanyag volt.

Április 30-án időben, már ahogy esteledett, elindultunk. Rendszerint 7-8 óra felé lenn voltunk, jöhetett a kivágás, aztán húztuk-vontuk a fát. Már a faluban, hogy ne lássák, hogy ott vagyunk, ki kellett csúzlizni az utcai lámpák izzóit. Ez viszonylag rendszeres volt és szerintem mások is művelték. Talán nem is csak ezen a napon, hanem máskor is, mert ez olyan jópofa dolognak tűnt. Más volt a közvilágítás akkor, csak egy sima százas égő vagy ahhoz hasonló volt egy bádogtányér alatt, egy közönséges villanykörte. Nem is volt túl nagy ereje, csak egy kis pislákoló fényt adott. Sokszor csak a tizedik lövésből találtuk el. Volt, hogy ketten-hárman csúzliztuk, mire sikerült.

Ment a garázdálkodás faluszerte, csomó májfaállító banda ténykedett. Féltünk, hogy a rendőrök elkapnak minket, mert a falopás természetkárosításnak minősült. De nem tudok róla, hogy bármikor is foglalkoztak volna ezzel.

A fák díszítése egyébként krepp-papír volt, ezt az utcán szoktuk feltenni. Egyszer az egyik lány bugyiját is ráakasztottuk a májfára, mert megláttuk a szárítókötélen és jó ötletnek tűnt. Hivatalosan egy üveg bort vagy valamilyen italt is kellett volna feltenni dísznek, de a mi időnkben ez már nem volt szokás.

Aztán mindig történt valami. Verekedés, pofozkodás más fiúcsapatokkkal. Harcokat vívtunk, csúzliztuk egymást, ilyesmi. A fő probléma a májfák ellopkodása volt, ezért őrködni kellett. Ott maradtunk hajnalig aztán időnként összecsaptunk a lopókkal, vagy amikor mi voltunk a tolvajok (mert ilyen is volt), ránk vadásztak. Egyszer egy fát akartunk megszerezni és elvinni máshoz. Nem tudtuk, de két nagy bunyós, kemény csávótól loptuk el. Kicsit mérgesek voltak, mikor ráismertek a fájukra. Mondjuk nem vertek meg nagyon, egyszer-kétszer rúgtak csak belém aztán visszarabolták tőlünk a zsákmányt.

Olyan is volt, hogy Sinatelepről mentünk Adonyba állítani. Hozzácsapódtam egy bandához segíteni, vagy húszan cipeltük azt a rettenetes májfát. Mikor kiderült, hogy Adonyba kell vinni, teljesen tönkrementem. Mert ilyen is előfordult, hogy spontán összeverődött egy társaság. Amikor egyedül állítottam például májfát a feleségemnek, akkor is jött egy banda, megláttak és már segítettek is cipelni.

Ma már biztos furcsa lenne, ha ekkora gyerekek kóborolnának kinn a faluban egész éjjel. Másképp álltak akkor hozzá a szülők ezekhez a dolgokhoz. Tudták, hogy a gyerekek májfát állítanak, normális volt, hogy reggel értek haza.

Jó kis kaland volt, szerettem. Mindig vártuk, készültünk rá. Egy igazi akciónak, titkos küldetésnek képzeltük, de tulajdonképpen az is volt. Sajnálom a mai gyerekeket, hogy nincs már részük ilyesmiben.”

Új évezred májfái

Tim Fawcett: Maypole

Egy ház, egy lány, két májfa, 2000

„Többször kaptam májfát, de volt egy év, mikor kettőt is. Még általános iskolás voltam, hetedikes-nyolcadikos lehettem. Épp kerti party volt nálunk, megjelentek a fiúk, a ház előtt felállították a májfát. Örültem és büszke voltam, hogy nekem is jutott. Aztán meglepetésünkre pár órával később megint jött egy fiúcsapat, ők már az udvarban állították a fát, amit végignézett a család és én is. Szegények valószínűleg alaposan zavarban lehettek, hogy 10-15 ember nézi a ténykedésüket, nem is igazán ment nekik a dolog. A vége az lett, hogy a felnőttek segítettek, így lett két májfám. A buli is kibővült pár emberrel.”

Myfa, 2006

„Ha jól számolom, 2006-ban kaptam májfát. Osztálytársam és barátai állították. Hogy honnan szerezték, nem tudom. Az biztos, hogy szülői segítséggel hozták a fát autón egy szomszédos faluból, aztán a ház elé ültették és a kerítéshez kötötték.  Természetesen nagyon boldog voltam és persze kiszúrtam a ténykedést. Szerettem volna köszönni nekik, esetleg megkínálni őket valamivel (a XXI. században már igazán nem kell ilyen bújkálással szórakozni, gondoltam), de ők nem így voltak vele, ezért amikor felkapcsoltam a villanyt, hogy kimenjek, laposkúszásban bevetették magukat a szembe szomszéd cserjés pimpói mögé. Legközelebb csak MSN-en került szóba a téma, amikor rámírt: „Na, hogy tetszett a myfa?” Hát nagyon. De valószínű, hogy inkább valahogy így válaszoltam: „Naon <3”

1904. A kissé enyhe decemberi időjárás fagyba fordult. A sötét faluban szenteste a nyolcvanéves úr hazafelé tartott a harangozótól. Találkozott ispánjával, váltottak néhány szót.

Fél órával később a szomszédból egy leány vacsorát vitt az öregnek, azonban a kúriában szokatlanul sötét volt... A cseléd gyertyát gyújtva pillantotta meg... Holtan, saját vérében feküdt a fegyverállvány alatt, arccal a földre borulva. Hogy pontosan mi történt azalatt a félóra alatt, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy egy orgyilkos sörétes támadása hátulról érte, amikor tüzelővel megrakva szobája felé igyekezett. Négy lövedék a testébe hatolt és a „magános öreg” néhány percnyi vívódás után visszaadta lelkét teremtőjének.

Nem, ezt a történetet nem Agatha Christie írta, hanem az élet. Iváncsán történt meg, és 119 évvel később sem tudja senki, ki és miért ölte meg Gondol Gábort.

De ki volt ő pontosan?

Pápai tanító korában. (Iskolai értesítők, Pápa-Református teológiai akadémia és gimnázium)

Gondol Gábor földbirtokos, nyugalmazott honvédelmi miniszteri tanácsos 1824. augusztus 24-én született Balatonhenyén. Ősei Zemplén megyei nemes földbirtokosok voltak. Apja, Gondol Dániel református lelkész, aki 1834-es haláláig nagy gondot fordított fiai taníttatására. A hatosztályos gimnáziumra ő maga készítette fel Gábort, különösen a latin nyelvet tekintve. A tragédia után a félárva fiú Szentgálra költözött nagybátyjához. Ott kötött barátságot Kerkapoly Károllyal, távoli rokonával, a későbbi pénzügyminiszterrel, aki jelentős hatást gyakorolt Gábor jövendőbeli karrierjére.

Édesanyja megözvegyülve Pápára költözött, Gábor fiát pedig beíratta a híres Református Kollégium I. osztályába. Azt remélte, fia is papi pályára lép, de Gábort inkább a jogi terület érdekelte, így ilyen irányba képezte magát. Iskolái elvégzése után nevelői állást vállalt egy fejérmegyei családnál. A tanítás akkor még nem vált a szenvedélyévé, így írt róla önéletrajzában: „Az ember a magánnevelői állásban jő tudatára azon legvalószínűbb indokoknak, melyek a régi rómaiakat gyermekeiknek arra képesített rabszolgák által való taníttatására, a középkori német lovagokat pedig fiaiknak tanítás nélkül való felneveltetésére indították.Ily körülmények között siettem a nevelői állástól, mely különben is csak eszköz gyanánt szolgált életczélom követésében, az ügyvédi vizsga letétele után haladéktalanul menekülni."

1846. októberében ügyvédi vizsgát tett, majd belépett a Magyar Királyi Helytartótanács gyakornokai közé. Félév múlva esküt tett, 1847-ben pedig már kinevezett fogalmazó. Az 1848-as forradalom sok változást hozott életébe. A Helytartótanács, mely egyike volt a legkevésbbé kedvelt s nemzeti szempontból is sok kifogás alá eső intézményeknek, gyakorlatilag megszűnt.

Gondol ekkor a politika viharaitól a magánéletbe vonult vissza. Rövid ideig a fővárosban tartózkodott, majd Baracskán, bátyjánál és annak családjánál rendezkedett be. Körülbelül egy évtizedet töltött visszavonultan, gazdálkodással. Ritkán végzett csak kisebb ügyvédi feladatokat, amíg az abszolút kormány az ügyvédi gyakorlattól, mint sok más sorstársát, el nem tiltotta.

A változást az 1860-as esztendő hozta életébe. Fordult a politikai széljárás, ismét megpezsdült a vármegyei élet. Gondolt a megye első aljegyzőjévé választották. Kitartó munkája, szorgalma meghozta gyümölcsét, a következő évben a vármegye közgyűlése törvényszéki táblabírónak választotta meg. Ez a pozíció nem váltotta be hozzá fűzött reményeit. Gondol úgy érezte, munkáját nem becsülik meg, új kihívásokra vágyott: 1861. november 4-én foglalta el állását az újonnan felállított Pápai Jogakadémián mint a tételes jognak és főképp a római és magyar magánjognak tanára.

Pápa, Újkollégium 1857 (https://reformacio.mnl.gov.hu/)

Szerette tanári állását. A Pápán eltöltött nyolc év alatt nem csak az oktatásban volt sikeres, az intézmény életében is komoly eredményeket ért el: kapcsolatait megmozgatva elismertette a Pápai Jogakadémia nyilvános jellegét.

Mindezek ellenére anyagi megfontolásból újra pályát kényszerült módosítani: Kerkapoly Károly honvédelmi államtitkár mellé elnöki titkárrá nevezték ki 1869. elején. Mikor Kerkapolyt egy évvel később pénzügyminiszterré nevezték ki, Gondol elhagyta az elnöki osztály vezetését és közigazgatási, honvédelhelyezési ügyekkel kezdett foglalkozni titkárként. Itt ismét bizonyította rátermettségét: 1872. májusában osztálytanácsossá nevezték ki. Még 12 évig működött a Honvédelmi Minisztériumban osztályvezetőként. Távozása 1884-ben történt: miniszteri tanácsosi címmel nyugalomba vonult, hogy iváncsai birtokán fejezze be életének hátralevő napjait.

Különös ember

Gazdag önéletrajzát, nem mindennapi életpályáját olvasva sejthető, hogy nem volt átlagos. Jelleméről, szokásairól rokonai, pályatársai, barátai írtak halála után.

„Vannak különös emberek. Az irodalom úgy nevezi őket: különcök. (...) az olyan embert, aki másként él, másként lakik, másként ruházkodik, mint a többiek, különös embernek nevezi. Ilyen különös ember volt Gondol Gábor. De igazán különös.” kezdi Eötvös Károly, Gondol egykori tanítványa Nagyokról és kicsinyekről című könyvében visszaemlékezeéseit. A Gondollal foglalkozó fejezetnek Eötvös a sokatmondó Különös ember címet adta.

„Jó tanárunk volt. Nagyon kedveltük. Csöndes hangon, tűz nélkül, de okos beszéddel és meleg szeretettel” oktatott. „Alacsony, zömök termet-sűrű bajusz, sűrű szakáll, égő fekete szemek. Kissé lehajtott fejjel járt, de sosem álmodozott, hanem a körülötte lévő apró és nagyvilágot nézte, vizsgálta, figyelte. Megfigyelőképessége rettenetes volt.”

Unokaöccse, Gondol Dezső természetimádónak nevezte. Baracskán, visszavonultan töltött éveiben százával nemesítette a gyümölcsfákat. Lelkes vadász volt és rövidlátása ellenére kiváló lövő. Szenvedélye az ornitológia, a madártan volt. „(...) szobája is hangos volt az éneklő madarak dalától. Pápai tanársága idejében sokszor 15 énekes madara is volt egyszerre (...) Előadásairól hazamenet, ha egy-egy kedvenc madara vígan trillázott, megállt az ajtó előtt könyvvel kezében s addig be nem lépett, míg a madár dalát nem végezte. Ekkor aztán a jó dalosnak kijárt a jutalom egy-egy lisztféreg képében.” írta róla dr. Antal Géza 1907-ben.

Ismerte régiónk növényeinek legnagyobb részét s azokat botanikus nevükön nevezte. Ismerte a terület vadászható állatállományát és a madárfaunáját is.

Elhatározta, hogy a hazai vadkacsafajokat és azok magyar neveit összegyűjti. Bejárta az egész történelmi Magyarországot és „talált vagy tizenötféle vadkacsát és talált rá ötvenkét magyar nevet (...) Biztattam: írja meg vadkacsa-tudományát. Dehogy írta volna meg, a világért se. Csak mosolygott az ilyen biztatásra.” emlékezett visszafogottságára Eötvös.

„Előszeretettel gyűjtötte a találó népies elnevezéseket, s nyelvünk ez irányban való gazdagságát mindenkor fitogtatta (...) Továbbá —mint kuriózumot említjük föl, hogy— a közönséges házi verebet teljesen magyar madárnak tartotta, mivel az egyedüli, amely teljesen magyar kifejezést használ, t. i. ha valami veszély közeledik, akkor társait azzal figyelmezteti, hogy „Gyün" írta meg Antal Gondol madártani tréfáját.

Az ornitológián kívül Gondol Gábor jól értett a numizmatikához és a gombokhoz, ezt támasztja alá az anekdota, amit egykori tanítványa írt le róla:

„Az iváncsai különös ember ugyan nem gyűjtött gombot, de azért minden gombot megnézett jól s minden gombot ismert a világon. Furcsán sült ki ez egykor. (...) A pénzeket, érméket például annyira ismerte, hogy első tekintetre mindegyikről megmondta, hogy Nabukodonozor királytól kezdve a monacói fejedelemig azt a pénzt melyik potentát, melyik évben verette. Hogy tanártársai kitapasztalják: igaza van-e, valamelyik utcai gyerektől szereztek egy régi rozsdás, kissé domború rézpitykét, akasztóját letörték, a pitykét kövön kalapáccsal laposra verték s mikor már teljesen ismeretlen volt, odaadták a különös embernek. -No Gábor, ha legény vagy, miféle pénz ez? (...) –Tökfilkók! Nem pénz ez, hanem gomb. Az osztrák 26. számú gyalogosezred egyenruhájának gombja 1826-ból.” (...) A tanárok csak elbámultak. Csakugyan bevallották, hogy a gombon, mielőtt összelapították, volt egy 26-os szám. Íme, ilyen volt a különös ember a maga sokféle tudásával.”

Gondol nem szerette a zajos társaságokat és az utcai életet, de a kisebb, szellemes társaságokat szívesen kereste, ahol játszott is alkalomadtán: sakkot és tarokkot. Kedvelte a jó borokat.

Iváncsán legkedvesebb foglalkozása a sétálás volt, hiszen idős korában már olyan rosszul látott, hogy nem vadászhatott. Séta közben gyakran szóba elegyedett a falubeliekkel is.

Sosem nősült meg. A Dunántúli protestáns lapban így írtak róla: „A házasélettől, hogy mi tartotta vissza, nem tudni. De az fölöttébb szembetűnő, hogy a múlt század 40-es éveinek férfiai közül oly sok maradt nőtlen. Mintha a forrongó események ideális hevületében a nemes vágyak szárnya kerülte volna Himen oltárait.”

„Jelleméről szólva meg kell emlékeznünk nagyfokú takarékosságáról, mely ha nem fajult is annyira, hogy a tisztes megélhetés megkövetelte kiadásokat is megtagadja, kétségtelenül nagyobb fokú volt, mint azt anyagilag biztos helyzete szükségessé tette volna. Aligha tévedünk, ha takarékossági hajlamát a pályaválasztásnál felemlített azon törekvésével magyarázzuk, hogy magának öregkorára biztos megélhetést biztosítson. Mint vörös fonál húzódik végig egész életén az aggkor esetleges anyagi nélkülözéseitől való félelem” mondja róla Antal Géza.

 A Dunaántúli protestáns lap szerzője inkább csodálta a „puritán jellemű református ember” takarékosságát: „Takarékosság! Ez sokak szerint nem is erény, hanem észszerű kötelesség. Némelyeknél pedig olyan fogalom, amely tetszés szerint nyújtható vagy összeszorítható, tehát közel esik a hibához. A mai kor gyermeke csak azt a takarékosságot ismeri, amely a fösvénység útján halad, vagy amely az utódok jövőjéről gondoskodik. Egy nemes eszméért megvonni magától a kényelem kiadásait, — manapság nem klasszikus, de naiv jellemvonás. Ilyen manapság az erkölcsi ízlés. De nekünk szebb, és százszorta szebb az a takarékos jellem, mely fillért fillérre halmoz, hogy életében tehessen jót a szegényekkel, a rászorultakkal.”

Érzésem szerint Antal közelebb járhatott az igazsághoz a takarékosságról szólva, ami talán egy -ki tudja milyen okból származó- egzisztenciális szorongás miatt alakult ki. Kicsit életszerűbbnek tűnik a gondolat, mint a hálás reformátusok klasszikus jellemrajza.

Gondol vagyona

De miért voltak hálásak a protestánsok Gondol Gábornak, miért írtak róla gyönyörű nekrológokat, miért méltatták annyira klasszikus jellemét? Tiszteletük mellett szerepet játszott az is, hogy „az elhunyt nemes férfiú nagylelkűségének fényes tanujelét adta végrendeletében, melyben 150.000 korona értékű vagyonát a pápai ev. ref. főiskolára hagyományozta oly kikötéssel, hogy annak életfogytiglani haszonélvezete unokaöcscsét illeti meg.” írta a Székesfehérvár és vidéke című lap. Végrendelkezése nem volt váratlan, a Budapesti Hírlap szerint már „többek előtt néhány hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy vagyonát a pápai kollégiumra fogja hagyni.” Ez a vagyon ma, 2023-ban átszámítva körülbelül 385.950.000 Forintnak felel meg. Ebből „vélhetően hagyott valamit a Bélley-család számára is”, írta a Székesfehérvár és vidéke.

Egy 1889. 02.22-én keletkezett kimutatás a kataszteri birtokívek összesítéséről -melyet Bircsák Lajosné dolgozott fel Parasztbirtokok Iváncsán a XIX. század második felében című munkájában- azt mutatta ki, hogy Gondol Gábor birtoka 149 kataszteri hold volt, vagyis nagyjából 86 hektár. Hogy ez a szám változott-e az évek során, nem tudni. Az biztos, hogy birtokát kiadta: több, kisebb részben a község kisgazdái bérelték, írta róla a Budapesti Hírlap.

Környezete

Háza a mai Fő utca 139-141-es házszámok alatti telken, az utcától 30-40 méterrel beljebb állt, tudtam meg Bircsák Lajosnétől. „Lakásának se kapuja, se kerítése. Minden szobájának ajtaja, ablaka törve, zúzva, lyukas, korhadt, rég elavult. Közeli rokona nem volt a közelben, vendég ritkán látta. Csak egyetlen szobája volt tűrhető állapotban. (...) Udvarát felverte a gyom. Cselédet nem tartott maga körül. Senki se volt állandóan körülötte. Az volt öregségére az elve, hogy az embernek úgy kell élni, mint az ősembernek. Mint a szarvasnak és az oroszlánnak. Az oroszlánnak sincs szobalánya, inasa, szakácsnéja, mégis megél emberségesen addig, míg kora miatt megérdemli. Az ember talán hitványabb volna az állatnál? (...) Házához rézsútosan átellemben lakott valamiféle gazdája. Ételt onnan hordták át neki a kellő időben. Ennyiben mégis eltért az oroszlán szokásától. Eltért abban is, hogy ő télen mégis fűtött. De maga fűtött, ezt se bízta másra.” írta le Eötvös. Ennek kissé ellentmond, hogy a Budapesti Hírlap cikkében (1904.12.29.) azt állítják, voltak cselédei, majd szintén a Budapesti Hírlap egy későbbi cikke szerint (1905.01.08.) nem. A Magyarország című lap ’04.12.29-es számában úgy tudosít, kevés cselédje és egy házvezetőnője volt.  Véleményem szerint Eötvös leírásából kell kiindulni, aki közeli ismerősként írt Gondolról, így valószínűleg állítása igaz lehet. Mindenesetre komolyabban vehető, mint a gyilkosságról egy-két nappal később hírt adó újságok, akik ki tudja, milyen forrásból dolgoztak. Gondol takarékossága sem támasztja alá, hogy cselédet tartott volna, valamint Bélley Lajos (a fent említett gazda) és annak családja valamelyest el is látták.

A gyilkosság

A bűntény fölfedezése előtt fél órával Gondol Gábor a református egyház harangozójánál időzött, ahonnan este fél hétkor távozott, hét órakor pedig már agyonlőve találták. Utoljára a hatvanéves Bélleyvel találkozott hazafelé menet. Bélley kezelte egész gazdaságát és látta el gondozását, élelmezését is. A gazda ígérte neki, hamarosan átküldeti a vacsorát a cseléddel.

A 14 éves leány állítólag félt a sötétben, gazdáját kérte meg, kísérje át őt a méltóságos úrhoz az úton. Bélley átkísérte egy darabon, majd hazafelé fordult. Vissza sem ért egészen, már hallotta a feldúlt kiáltást... A gyilkosság tehát az alatt a rövid fél óra alatt történt, míg Bélley Gondol vacsorája átküldéséről intézkedett, foglalta össze a Pesti Hírlap.

Miután a leány föllármázta az egész falut, megérkezett a község elöljárósága Huszár Gyula jegyzővel. Megbizonyosodva arról, hogy Gondol meghalt, értesítették az adonyi Járásbíróságot és az adonyi csendőrséget. Még az éj folyamán kiszállt Borsiczky Imre dr. járásbíró és Lista József csendőr járásőrmester, akik embereikkel kiegészülve elindították a nyomozást. A következőket állapították meg: a gyilkosságot valószínűleg egy „helyi viszonyokkal járatos” egyén követte el, aki „belopódzott a falu végén levő magányos kúriára s bevárta, mig a házban minden elcsendesedik s akkor egy alkalmas pillanatban követte el véres tettét.” A lövés az udvarból érkezett, az orgyilkos valószínűleg a „lakosztály előtt lévő födött folyosón” rejtőzött el. Az eset nem rablógyilkosság volt, a házban mindent rendben találtak, nem hiányzott semmi.

Másnap, karácsony első napján végezte el a boncolást Vajda Kálmán dr. és Sajgó Gusztáv dr. „Megállapították, hogy a lövés, mely mintegy tíz lépésnyi távolságból történt, a hátát érte s föltetlen halálos volt, mert a tüdőt egészen összeroncsolta. A fegyver, amelylyel a gyilkosságot elkövették, söréttel volt töltve. A lövegből tizennégy darab serét hatolt az áldozat testébe. A lőfegyver régi elültöltő, fojtásos vadászfegyver lehetett. Hogy a lövés zajára nem lettek figyelmessé az emberek, onnan van, hogy karácsony előestéjén szokás a faluban lövöldözni. Mondják is többen, hogy hallottak ugyan lövést, de éppen az ünnep miatt nem tűnt föl senki előtt gyanúsnak.”

Az adonyi járásbíróság 1908-ban. Talán még 1904-ben is hasonlóan nézett ki... A képeslap a szerencsi Zempléni Múzeum gyűjteményéből származik

A nyomozást később a Székesfehérvári Ügyészség vette át, ahol Ujházy Sándor főügyészhelyettes rendelt el további vizsgálatokat, írta a Budapesti Hírlap, még 1904-ben. A Magyar Nemzet szerint Mendelényi László dr. alügyész a helyszínen kihallgatásokat végzett.  A következő év áprilisában így számolt be a fejleményekről a Székesfehérvár és Vidéke című lap:

„A legszélesebb körű nyomozás sem tudta eddig a tettes kilétét kideríteni. A gyanú kezdettől fogva Bélley Lajos odavaló gazdára irányult (...) Gondol Gábor egy ízben arról beszélt valakinek, hogy a tavasszal meg akar Bélleyéktől szabadulni s Baracskán lakó rokonaihoz költözik. E tekintetben az volt az alapja a gyanúnak, hogy Bélleyék féltek a már régebbi s reájuk kedvező végrendelet megváltoztatásától s ezért Bélleynek érdekében állt, hogy az öreg urat eltegyék láb alól. Továbbá a folyosón talált puskafojtás egy foszlánya egy szabónak az állítása szerint ugyanabból a szövetből volt, amelyből Bélley ruhája készült. Végül Bélley számadásai és öreg úr által Bélleyéknek adott összegek közt némi differencia látszott fenforogni. Mindezek alapján Mendelényi László alügyész Bélleyt január 8-án Iváncsán, ahol a vizsgálat megejtése végett kint járt, letartóztatta s Fehérvárott vizsgálati fogságba helyeztette, sőt február közepén letartóztatták Dobozi Ferenc büntetett előéletű gazdát is, aki állítólag mint Bélley eszköze, a kieszelt gyilkosság végrehajtását magára vállalta volna. A vizsgálat azóta nagy aparátussal folyt, azonban a bíróság a legjobb igyekekezete mellett sem volt képes a bűnösséget Bélleyre, vagy családjára, esetleg bűntársaira rásütni. Kiderült, hogy Bélleyéknek nem volt okuk Gondol Gábor elpusztítására. Ha az elköltözésétől féltek volna, akkor is különös lett volna, hogy már fél évvel előbb meggyilkolják az amúgy is törődött aggastyánt. A töltésfojtás és Bélley mellénye közti hasonlatosságot más oldalról megcáfolták. A számadásokban való külső eltérések is más okra voltak visszavezetendők, amennyiben Bélleyék nem szívesen adták tudtára a világnak, hogy az öreg úr őket anyagilag támogatja. A bíróság nem tehetett egyebet, minthogy Bélleyt és Dobozit szabad lábra helyezte. A titokzatos eset okát most már a véletlenben is keresik. Karácsony estéjének ünnepén ugyanis a legények lövöldözni szoktak s nem lehetetlen, hogy valamelyik ügyetlenül irányzott lövés okozhatta az öreg úr halálos sérülését. A vizsgálatot azért más irányba is folytatják.”

„Nincs kizárva, hogy a gyilkosság bosszú műve volt.” fogalmazott a Budapesti Hírlap. Az igazság az, hogy semmi sincs kizárva. Egy magas pozíciójú embernél, aki aktív életében számos magasrangú emberrel állt kapcsolatban, kiterjedt rokonsággal bírt, vagyonos volt és befolyásos, bármi megtörténhetett. Ember volt: lehettek konfliktusai, sérelmei, bánthatott másokat önszántából vagy anélkül... Mint például 1895. áprilisában is, amikor egy nagyszámú küldöttség vezetőjeként és szószólójaként hajtott a megyeház elé és követelte az akkori iváncsai jegyző, Fejérvári József eltávolítását... Halálának okát már sosem tudhatjuk meg.

Akit holtában is megloptak

Gondol Gábort 1904. december 28-án, szerdán délután temették el az iváncsai református temetőben nagy részvét mellett. A Dunántúli Református Egyház 1905. augusztus 20-án díszes síremléket állított Gondol sírjára, melyet Havranek Antal szobrász készített. A síremlék fekete svéd márványból készült, kemény talapzaton álló, piramis alakú volt, vasrácsozattal körbevéve. A következő feliratot vésték rá: „Gondol Gábor 1824—1904. A pápai ev. ref. főiskola egykori tanára és nagy jóltevője áldott emlékének a dunántúli ev. ref. egyházkerület.“ írta a Dunántúli Protestáns Lap. A svéd márvány síremlék sajnos már nincs meg, körülbelül 50 évig tisztelgett az elhunyt emléke előtt, majd az iváncsai reformátusok pénzhiány miatt eladni kényszerültek és ravatolozót építettek belőle. Gondol új, szerény síremléke azóta is ott áll a temetőben elszigetelten egy nagy fa alatt.

Nyugodjon békében!

Dr. Wagenhuber Aurél Rándulás és mérés című tanulmányában (megjelent: Ethnographia, 47. évfolyam (1936), Népélet) bukkantam kis falunk, Iváncsa nevére és egy (szerintem) nagyon érdekes témára.

„A csecsemőkori betegségek nagy részét a népi gyógytudomány rándulás, hibbanás, megzökkenés, stb. neve alatt foglalja össze, aetiológiailag mechanikai okokra vezetvén vissza a valójában egészen más módon létrejött betegségeket.”

A szerző Lubytól idézi: „Megzökkenés a szatmármegyei tunyogiak szerint, ha a gyermek gyomra kimegy a helyéből. Ilyenkor a gyermeket hátára fektetik, bal térdét a jobb könyökével és viszont a jobb térdét a bal könyökével összeérintik, majd lábszáránál felemelve, bukfencet vetnek vele. A nyírmeggyesiek felzöcskölődés okozta gyomorcsúszásról beszélnek, gyógyítása hasonló az előbbihez.”

Liszttől idézi Wagenhuber: „A rándulás diagnózisát (...) leginkább gyermekek, csecsemők, de elvétve felnőttekre is rámondják, hogy megrándult. Rándulás gyanújánál a következő vizsgálati eljárást használják : a gyermeket teljesen levetkőztetve hanyatt fektetik, annak jobb könyökét bal térdéhez közelíteni iparkodnak. Aki rándulásban van, annál ez a kísérlet csak fájdalom árán sikerül, mit a gyerek sírása, nyöszörgése jelez; ha ellenben könnyen összetehető a könyök az ellenoldali térddel, akkor nincs rándulása, hanem más baja lehet a betegnek. A fent jelzett próbánál a jobb oldalt, ellenkező esetben a bal oldalt tartják megrándulva. A rándulást sírós, hasfájós, bélhurutos dyspepsias, vagy lázas gyermekekre szeretik különösen ráfogni."

Wagenhuber több más település mellett Iváncsán is gyűjtött adatot, nálunk így kezelték a hibbanást: „Iváncsán (Fejér m.) meghibbanás, rántódás esetében megkenik a gyermeket, azután összemérik. (...) Több helyen cuppantanak is közben a gyermeknek, így Csehin, Pálfán (Tolna m.), Iváncsán (Fehér m.), Csorváson (Békés m.), Püspökhatvanban (Pest m.).” A mérés, összemérés a következőképp nézhetett ki, szintén ebben a tanulmányban olvasható: „Az emberi test diagnosztikai és gyógycélú megmérése ősrégi eljárás, legismertebb módja az, hogy a kinyújtózkodott és szétterpesztett karú betegen megmérik a távolságot feje tetejétől lábujjáig és két keze ujjainak vége közt. Ha a két méret egyezik, a beteg meggyógyul, ellenkező esetben állapota súlyosbodik, meghal.” (...) „Az egészséges embernél a két távolságnak egyezni kell. „A betegség azzal végez, akinek a két méret közti különség már annyi, mint az ujjcsúcstól a csuklóig mért távolság." idézi a pest megyei gyógyító asszonyt.

De mit jelent a megkenés? Erről a gyógyító technikáról így ír a Néprajzi lexikon: „(...) a kenőasszonyok (kenő, kente-fitélő, gyúrogató) többféle kenést ismertek: száraz és nedves kenést vagy zsiradékkal, vagy forralt füvekkel simogatták, nyomták, gyúrták a fájós derekat, hátat. A kenés sokszor gyógyfüvekből készített fürdővel járt együtt, melyet a fürösztőasszony készített.”

A sári kenőasszony technikája: „A hátára fektetett meztelen gyermeket 1.) lágyéktájén keni meg. („felemeli a hasat, mert az televan, a szél megállt benne"), 2.) a kicsi bal, majd a jobb lábát csípőben, térdében meghajlítva, az illető térdet kissé a köldök felé közelíti. 3.) Hasára fektetett gyermek lábait kinyújtja 4.) két tenyerével úgy, hogy összeérintett hüvelykujjai a gyermek gerincoszlopán haladnak, megkeni a gyermek hátát, „ahányszor fel, annyiszor le", 5.) hüvelykujjaival veséjét, 6.) lapockái közt keni meg.”

A következő már nem Iváncsa, de olyan bájos tanács fogzásra, hogy érdemes megfontolni (irónia).

„Midön fogai kezdenek fakadni, és hasadni a’ gyermeknek, gyakorta nagy fájdalmat szenved; ha szájába kapdos, észre veheted, melly helyen kezd foga hasadni, innye azon helyen killyebb áll, és fejéreslik. Nem kell várni, hogy a’ kín el-érje, a’ kisdedet, hanem hat, és hét holnapos korában szája innyét gyakorta kell dörgölni, sótlan vajat vévén újadra. Hasznosabbnak állítatik azon dörgölésre a’ nyúlnak agy-veleje, és a’ kakas tarajjának vére.” (Házi orvosságok, Szent-Mihályi Mihály, boconádi plébános, Vác, 1791)

A Klubkönyvtár átadóünnepségének hanganyaga

1972. március 21-én, a Tanácsköztársaság 53. évfordulóján valószínűleg nagy volt az izgalom Iváncsán: átadták a Klubkönyvtárat. Az átadóünnepségről hangfelvétel készült: orsós, mágneses szalagra vették fel az iskolai irodalmi színpad verses, dalos műsorát, de hallhatunk még közművelődéssel kapocsolatos gondolatokat, iváncsai könyvtártörténetet, financiális adatokat és az átadás csúszásának okaira is kitérnek az elvtársak... Nem minden hangot sikerült még beazonosítani, részletek később.

Köszönet a kedves férjemnek, hogy bedigitalizálta a képen látható szalagokat <3

Régi, iváncsai anekdota következik.

1972-74 környékén az általános iskola nem olyan volt, ahogy ma ismerjük. A jelenlegi iskola helyén egy "L" alakú, háromtermes épület állt, az egykori belmajori intéző lakása. Mivel önmagában nem szolgálta volna ki az összes gyereket, két további épületben folyt az oktatás. Az egyik a régi katolikus iskola, de akkoriban csak „alsóiskola”. Az egykori templom mellett állt, ma valahol az idősek otthona helyén találnánk. Kisiskolások tanultak ott, Juliska néni kezei alatt. A harmadik épület a református templom mellett álló „felsőiskola” volt, egy darab tanteremmel és szolgálati lakással. Itt történt meg a rejtély. Újra és újra.

Hiába keresték, nem találták elektromos okát... Egy rossz villanykapcsoló lenne? Egy zárlatos lámpatest? Hosszú ideje, évek óta megtörténik. Rövidzárlat, áramszünet a semmiből. Vakarta a fejét az iskolavezetés. De vajon miért csak késő ősszel és télen fordul elő? És miért csak sötétedés után? Így aztán nem lehet tanítani! Szegény gyerekeket haza kell küldeni... Hm. Na álljunk csak meg egy pillanatra! Valahogy így képzelem el a megvilágosodás momentumát.

Azt tudtátok, hogy rövidzárlatot képez, ha a konnektor két érintkezőjét egy "U" alakú dróttal érintitek? Az iváncsai felsősök nagyonis tudták. Azokban az időkben még két munkarendben folyt az oktatás, délelőtti vagy délutáni órái voltak a tanulóknak. A délutáni órák 12:35-kor kezdődtek. Négy-öt, ritkán hat 45 perces tanórájuk volt szünetekkel. Az őszi-téli időszakban korán sötétedik, akkor már a délutánosok óráinak a felében sötét volt odakinn, vagyis a negyedik órában már biztosan teljesen nélkülözhetetlen volt a lámpafény. Ha valami „zárlat történt”, nem lehetett egy kattintással visszakapcsolni a biztosítékot, az akkoriban használatos olvadóbiztosítékot cserélni kellett, ezt jó eséllyel nem tudták azonnal orvosolni. Ki tudja, hány felelés, matekdolgozat maradt el így, sajnálatos módon.

A jó öreg porcelán olvadóbiztosíték

Hogy ki kezdte és pontosan hogyan lett vége a szabotázsakcióknak, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy történetmesélőm, K.Z. a gyávább gyerekek közé tartozott. Nem találta elég biztonságosnak az "U" alakú, szigetelt drótot a konnektorba dugdosni, inkább egy hálózati kábel dugóját vágta le és rézdróttal kötötte össze az érintkezőcsapokat, azt használta, de csak szigorúan indokolt esetben.

Szerencsére nem volt nála a szerkezet, mikor Szekeres tanár úr kipakoltatta az osztály zsebeit, táskáját egy alkalommal. Aznap a „drótos” osztálytárs is megúszta, aki szépen kipakolt mindent, később kacsintva mutatta, a drót végig a kezében volt.

Lehet, hogy így már érthető, miért emlegette Strosztovszki Gyuláné osztályfőnök sokszor sóhajtozva előző iskoláját... "Bezzeg a bakonysárkányi gyerekek, azok sohasem csinálnának ilyesmit!"

U.I.: Hülye dolog drótokat dugni a konnektorba. Inkább ne csináljátok.

Olyan régen nem írtam semmit már... A palánták, a kert teljesen leköti a gondolataimat, de amikor egyik este kertészkedés közben belerepült a hajamba egy száguldozó kis helikopter, eszembe jutott, hogy Papa hogyan mesélt a "csimbókokról", "csimbókozásról" a könyvében, amelyben iváncsai gyermekkora fontos pillanatait idézi meg. Szeretném megosztani ezt, érdemes elolvasni. ...Még elöljáróban: milyen mások lehettek ezek a kb. 100 éve született gyerekek a mostaniakhoz képest... Meglepődnék, ha 50 év múlva mondjuk Lukács fiam memoárjait olvasva a bogárvadászat helyet kapna az emlékek között...

"A kora tavaszi hónapok varázsa, a tavaszi naplemente az iváncsai gyerekeket is vonzotta a szabadba. Amikor híre járt, hogy valaki már látott csimbókot, akkor alkonyattájt ellepték a gyerekek -fiúk és leányok egyaránt- a füves területeket, az alszegiek a Pajorhegy környékét, a katolikus templom környékiek az Elek-féle legelőt, a Hangya-táján élők a Belmajort és megkezdődött a csimbókkeresés.

Ez a csimbók, melyet nagy előszeretettel neveznek nálunk is így, tulajdonképpen se nem csimbók, se nem cserebogár, hanem gabonaszipoly.

Kisebb kettes-hármas csoportokra szakadva pásztázták a gyerekek a hagyományos csimbókjárta területet és kórusba mondták a jól ismert mondókát, "Csimbók, cserebók, hát a tököd merre lóg?", amikor aztán meglátták felrepülni, mindenki utána vetette magát: ki sapkával, ki ütőronggyal igyekezett a csimbókot leütni, volt aki úgy vetette rá magát a le-le szálló csimbókra mint egy jó futballkapus a labdára és egymással is közelharcot vívtak a csimbókokért.  Akinek sikerült megszerezni, az diadalmasan helyezte el a csimbókozó üvegébe vagy edényébe. Amikor a bogár valakinek a birtokába került, vagy eltűnt a láthatárról, kezdődött elölről a mondóka, hogy csimbók-cserebók. Jó idő esetén az első csimbók feltűnésétől számított 4-5 nap múlva megkezdődött a dömping. Ilyenkor már csalogató mondóka nélkül is volt csimbók.

Amikor késő este a gyerekek az agyonrohangálástól csuromvizesen hazakeveredtek, büszkén mutatták az otthoniaknak a zsákmányt, az edényben nyüzsgő-mozgó csimbókhadat. Ilyenkor rendszerint ha csak nem maradtak túlságosan későre, dicséretet is kaptak, bár a dicsérgetés a falusi házaknál nem volt szokás. Másnap reggel aztán édesanyjuk a csimbókokat leforrázta és nekiadta a tyúkoknak. Ha nem forrázták le, nem ehették meg a tyúkok, leforrázva viszont annyira szerették, hogy csak beosztva lehetett nekik adni, mert annyit ettek különben belőle, hogy megzabáltak tőle. A gyakorló háziasszonyok szerint a csimbókevéstől jól tojtak a tyúkok. Másnap aztán kezdődött előlről a csimbókozás, amíg csak a szezon -rajzási idő- tartott. Nagyon-nagyon jó és mellékesen hasznos játék volt a csimbókozás. Akiben csak egy csepp vér volt, az semmi pénzért nem maradt volna le róla." 

/Király György: Századfordulótól a fordulat évéig II., Játék és szerelem, Csimbókozás/

Illusztrációk: Arcanum adatbázis

Egyébként a hazánkban megtalálható számos cserebogárfaj közül a legismertebb a májusi cserebogár (Melolontha melolontha). Fejlődési ciklusa három évig tart, ezért jellemzően háromévente figyelhető meg komolyabb rajzás. (Ha jól sejtem, az idei nem a harmadik év... most kevesen vannak). Imágója a fák, cserjék leveleit pusztítja, ennél azonban nagyobb bajt csinál a pajor, amely tulajdonképpen a bogár lárvája (egyéb népies nevein: csimasz, pajod, pata). Szinte minden gazdasági növény gyökerét károsíthatják és károsítják is.

Ha már Pajor... Vajon a Pajorhegy elnevezés nekik "köszönhető?" Azt hiszem, ennek utána kell járni.

A Tinta blogon találtam egy érdekes cikket  A cserebogár költészetünkben a címe, szerintem érdemes elolvasni.

Április 24, György napja, Szent György napja néhány emberöltővel ezelőtt kultikus napnak számított, az egyik legfontosabbnak az évben. A szláv, magyar és egyes német nyelvterületeken Róheim szerint ez a nap jelezte a tavasz kezdetét és e napon hajtották ki első alkalommal az évben az állatokat. Ez leggyakrabban zöld ággal történt, a néphit szerint az állatok gyarapodását szolgálta. A zöld ágon kívül szinte megszámlálhatatlan rontáselhárító praktika élt a gyakorlatban, amelyekkel az állatokat igyekezték megóvni, tejhozamot gyarapító, egészségmegóvó varázslatokat végeztek, jósoltak, jövendőt mondtak. György nap gonoszjáró nap, a boszorkányok és a visszajáró halottak megjelenése is fűződhet hozzá. A teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem néhány György-napi babonát, hátha valakinek kedve támad kihasználni a mai napot és varázsolni egyet:

A képek az OpenAI DALL-E 2 mesterséges intelligenciával készültek

Gyógyítás, egészségmerőrzés:

Szeplő ellen: Szent György napján hajnalban harmattal kell az arczot megmosni. (Döbréte.) /Gönczi/

Szeplőt nem szerez a nyár folyamán az, aki Szent György nap előtt békanyállal megmosakodik. /Moór/

Hideglelés ellen: A Szent György nap előtt fogott leveles békát vizes pohárba kell tenni, a beteggel abból háromszor itatni, s végül a békát fára, vagy gyepüre tenni, hogy hadd vigye el a hideglelést. A pohárban maradt vizet eltéve, máskor is lehet használni. E víz még akkor is használ, ha közönséges vízzel szaporítják. (Tárnok). /Gönczi/

Szent György előtt fogott kígyóból a leghathatósabb orvosság készül /Kimnach/

Szent György előtti gyíknak torkát a növendékujjal megsimítani igen jó a torokfájás ellen /Kimnach/

Szent György nap előtt ha egy gyíkot fogsz, s megkened annak állát, tartós egészségre tettél szert a másik Szent György napig /Bartha/

Akinek golyvája van, fogjon Szent György napja előtt vakondot, simogassa meg vele újhold alkalmával a golyváját és az állatkát eressze szabadon, baja elmúlik /Sztancsek/

Aki Szent György napja előtt fogott kígyó nyelvét hordja magánál, az évben beteg nem lesz /Sztancsek/

Köszvény elkerülhető, ha Szent György nap előtti békanyállal mosdik meg az ember /Moór/

Torokgyíkos gyereknek a torkát olyannak kell meghúzogatni a kezével, aki abban az évben megsimogatta a Szent György nap előtt fogott gyíkot /Moór/

Ha valaki ezen a napon gyíkot fog s azzal nyakát megkeni, nem lesz torokfájása /Bellosics/

Állatok megóvása, hasznuk gyarapítása:

Amély gazda Szent György napja előtt meztelen kézzel kígyót fog meg és azzal a kézzel szarvasmarháit megsimogatja, azok föl nem puffadnak /Sztancsek/

Ha akarod, hogy teheneid bőségesen tejeljenek, füstöld meg azokat nagypéntek és Szent György nap éjjelén tépett vetéssel /Sztancsek/

Hogy a tehén jól tejeljen, fogjon a gazdasszony Szent György napja előtt eleven vakondot, tépje ki a szívét és etesse meg tehenével. Ilyen tehénen a rontás sem fog /Sztancsek/

Amely gazda Szent György napja előtt zsurlót etet meg juhaival, az sok tejet várhat tőlük  /Sztancsek/

Ha valaki e nap előtt kígyó vagy gyíkfejet szögez a jászolba, a házi állatokat minden bajtól megóvja /Bellosics/

Mikor e napon kihajtják a tehenet, utána kell rúgni a papucsot, akkor jó tejet ad /Bellosics/

Hogy a tehén jól tejeljen, Szent György nap előtt szedett ibolyagyökeret adnak be a jószágnak (Tard) /Istvánffy/

Ha Szent György nap előtt vajfüvet, pimpót szednek és a tehénnek adják, akkor a tehénnek sok vaja lesz /Székely/

Gazdagságért:

Szent György előtti ürge bőréből készült pénzes zacskó soha ki nem fogy /Kimnach/

Aki György nap előtt bőregér szárnyát szerez s pénzt takargat bele. —sohase fogy el a pénze /Kimnach/

Ha Szent György napja előtt kígyót fogsz, vágd le a fejét pénzdarabbal, valahányszor kiadod azt, mindannyiszor visszatér zsebedbe /Sztancsek/

Aki Szent György nap előtt piros pillét fog, tegye a bugyellárisába és nagyon sok pénze lesz /Nagy/

„Elásott kincsek. Dorogma községnek éjszaknyugati részében, hol azelőtt a szárazmalmok állottak, temérdek kincs van elásva. Azt tartják, hogy a hetedik leány- vagy fiúgyermek, ki még szüzességét el nem veszítette, ha Szent György nap éjszakáján megfigyeli, mely helyen lobban fel a láng, s mire harmadszor fellobban, akkorra az ingét gyorsan leveti s ráhajítja arra a helyre, ahol fellobbant, minden nagyobb baj nélkül föveheti a pénzt.” /Nagy József: Bácsmegyei babonák/

„Egy békát agyonütnek és egy fazékba teszik a csontjait. Mikor elérkezik a Szent György napja előtti éjszaka, akkor a fazekat kiviszik egy keresztútra és ott hagyják másnap estig. Ha akkor odamennek és várnak éjfélig, jönnek az ördögök. Ha haza tudja vinni anélkül, hogy az ördögök bántanák, akkor pénzt talál a fazékban” (Darázs, Baranya) /Bellosics Bálint: Ünnepek babonái/

Szerencsevarázs:

Szent György előtt fogott pillangó nagy szerencsét hoz /Kimnach/

Előző kis kiegészítéssel: Aki Szent György napja előtt pillangót fog, varrja be ruhájába, szerencsét hoz /Sztancsek/

Aki Szent György nap előtt egy gyíknak a nyakát megnyomkodja az ujjával, annak keze után minden megered, amit ültet, az mindent haszonnal tesz /Koritsánszky/

Minden pőrét megnyeri az, a ki Szent György napján oly kigyót lát meg, mely békát tart szájában és ha a kigyót és a békát zöld vesszővel megüti /Sztancsek/

Aki Szent György nap előtt bőregeret fog és annak fejét levágja ezüstpénzzel, szerencsés lesz /Nagy/

E nap előtt lepkét, kígyót vagy gyíkot fogni szerencsét jelent /Bellosics/

Szent György előtti napokban gyíkfarkot elszakítani: áldás /Székely/

Jövendőmondás:

Szent György nap virág, ha bőven terem: bőségre; ha nem: drágaságra mutat  /Kimnach/

„Ha Szent György napján esik az eső, jó termés lesz. Ennek a legendája: „Egyszer egy magyar katonagyereket (bakát) elfogtak a muszkák és azt mondták neki, hogy nem lövetik agyon, ha megátkozza hazáját: szép Magyarországot. A legény hasznos átkot szórt hazájára. „Megátkozlak Magyarország, minden évben Szent-Györgynapi esővel!" S azóta ad is az Isten minden Szent György napon esőt, amely a gabonának csak hasznára van.” /Koritsánszky Ottó: Tolna megyei népbabonák/

Ha Szent György napján akkora a vetés, hogy a szarka elbujhatik benne — bő termés lesz /Kimnach/

Ahány nappal a békák Szent György nap előtt brekegnek, annyi napig hallgatnak utána /Kimnach/

Szent György napja után annyi deres harmat lészen, a mennyi volt Szent Mihály napja előtt a mult esztendőben /Kimnach/

Ha a hajadon tudni akarja, ki lesz a leendőbelije, tépjen Szent György napján kilencz fűszálat, tegye vánkosa alá, megálmodja ki lesz az /Sztancsek/

Aki Szent György napja előtt békát látott meg, egész éven át irtózni fog a munkától /Sztancsek/

Nem tanácsos Szent György hetében ruhát mosni, mert égi háborúk és árvizek lesznek /Sztancsek/

Ha Szent György napja előtt valaki döglött kígyót lát, az abban az évben beteges lesz; aki élővel találkozik, egészséges lesz /Némethy/

Ha Szent György nap éjszakáján az eladó lány háromszor megkerüli a házat és lába közt benéz a kemencébe, ott meglátja, milyen lesz a vőlegénye /Székely/

Aki Szent György nap előtt fecskét vagy gólyát lát, annyi évet él, ahányat a fecske vagy a gólya szárnya lebben /Kimnach/

Rontás:

„Aki valakinek hideglelést akar, vegyen új meszélyes poharat s tegyen abba szt. György-nap előtt fogott leveles békát. A poharat felül sározza be, tegye a „hökküben" (a kemenczeszáj előtt levő perem) vájt lyukba s végül sározza be. A meddig ezen tüzel, addig az illetőt a hideg időnkint kirázza. (Boczföld.)”  /Gönczi Ferencz: Az emberi betegségek gyógyítása a göcseji népnél/

Boszorkányokról, szépasszonyokról:

Szent György nap éjjelén az ember kihallgathatja a boszorkányok beszélgetését a jó és rossz füvekről /Kimnach/

Szent György éjszakáján összegyűlnek a boszorkányok s ha ilyenkor valakinek a fejéhez vágja az ördög a kantárját, az lóvá változik /Holló/

Háromszéken, aki pedig Szent György nap előtt kint fekszik a szabad ég alatt, annak elveszik minden erejét a szépasszonyok /Némethy/

„(A boszorkányok) Kijárnak Szent György nap éjszakáján a búzaföldre s ott kilencz tábla földről lepedővel gyűjtik össze a harmatot s kilencz marék búzát szedve folyton ezt mondogatják : „Komámasszony hagyok is, viszek is. Komámasszony hagyok is, viszek is*. A kilencz marék búzát aztán odahaza odaadják a tehénnek megenni, a harmatot pedig kicsavarják a lepedőből egy tiszta edénybe s hogy a tehén még jobban tejeljen, időnként, mikor a fejeshez fognak egyet-egyet csöppentenek belőle a markukba. Azt mondják, hogy mikor az ilyen bűbájos, vagy boszorkány Szent György nap éjjelén a búzaföldekről a falu felé közeledik, a már messziről bőg az a tehén, a kinek a hasznát viszi.” /Istvánffy Gyula: A borsodi matyó nép élete/

„(A szépasszonyok) Szent György nap éjjelén járnak, összebogozzák a lovak sörényét, a felakasztott gyeplőket. De ha az istállóban foghagymakoszorút akasztanak fel, vagy ha az istállót szentelt mákkal hintik körül, távol tarthatók.”  /Gunda Béla: Szépasszonyok kútja/

Varázslás:

Szent György napja előtt a lányok görög ingát (futónövény) szednek a mezőn és közben ezt mondogatják: „Ahogyan én szedlek, úgy jöjjenek utánam a legények” /Némethy/

„Aki Szent György napja előtt kis zöld békát fog, tegye azt új bögrébe, takarja le papírral és helyezze el hangyazsombékba. Onnan aztán szaladjon el rögtön, hogy meg ne hallja a béka brekegését. Midőn a hangyák enni kezdik, kilenczednapra el kell menni érte, és ott fogja találni a béka csontvázát, van közte egy gereblye és egy villa alakú. Ha a gereblyével ellensége hátát megvakarja, avval barátja lesz és ha barátját a villával megszúrja, ellensége lesz.” /Székely Leó: Gömörmegyei babonák/

B. Kajdacsy István (1835-1886), Iváncsa egykori jegyzője, akitől részletes és színes leírás maradt ránk az iváncsai határról, poéta is volt, 1862-ben jelent meg Szívvirágok a magyar nép számára című vers- és prózakötete a romantika jegyében. Írásai több korabeli újságban megjelentek, témái a korszaknak megfelelően: szerelem és haza, magyarság. Számos verse iváncsai vagy adonyi keltezésű, olykor egy-egy ismerős helyszínről (például Duna-part) is olvashatunk versei között.

Isten éltesse a Magyar Költészetet április 11-e után majd’ két nappal, B. Kajdacsy verseivel (a verseskötet az Országos Széchényi Könyvtárban található):

Kajdacsyról található még egy s más az Iváncsa történetében illetve Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái című gyűjteményében a következőket olvashatjuk róla: "Kajdacsi István (B.), fővárosi tisztviselő. Meghalt 1886. ápr. 19. Budapesten 51. évében. — Czikkei s költeményei a Kalauzban (1857—58.), a Szegedi Híradóban (1859. 69. sz.), a Napkeletben, Nép Újságban (1860.) és a Hírmondóban. — Munkája : Szivvirágok a magyar nép számára Pest, 1862. (Költemény és próza.)"

Érdemes még vetni egy pillantást a tartalomjegyzékre és az előfizetők névsorára, ha valakit esetleg érdekel:

Morbus hungaricus. Tüdővész. Magyar betegség. Tuberkulózis. Gümőkór. TBC. Tüdőbaj. Elképzelni azt, mennyire retteghettek az emberek ettől a soknevű betegségtől, amelyet egyes források szerint már egy 500.000 éves múmiában is kimutattak és a XIX. század végén a halálozások 25-30 százalékáért volt felelős –igen nehéz, talán a mai ember számára csak egy rákdiagnózishoz mérhető.

Március 24-e a tuberkolózis elleni küzdelem világnapja. Erről eszembe jutott Erzsi, akire véletlenül találtam rá családfakutatás közben és aki 21 éves korában halt meg TBC-ben. De előbb a betegségről egy kicsit.

Bal oldalt Robert Koch, a tuberkulózis kórokozójának felfedezője, jobbra pedig Albert Calmette és Camille Guérin, a BCG (Bacillus Calmette–Guérin) oltás kifejlesztői 

Robert Koch német orvos, a bakteriológia egyik kiemelkedő alakja még körorvosként kezdte gyanítani mikroszkópos kutatásai során, hogy a tuberkulózis fertőző eredetű, majd 1882. március 24-én fedezte fel a betegség okát. A fertőzést a mycobacterium tuberculosis bacilus okozza, amely a tüdőn kívül számos más szervet megtámadhat (fajtájától függően) például a gyomor-bélrendszert, húgy- és ivarszerveket, a bőrt, csontokat vagy a központi idegrendszert agyhártyagyulladást okozva.

Tuberkulózisos tüdőszövet. Forrás: flickr, Atlas of Pulmonary Pathology

Nem specifikus tünetei lehetnek: fáradékonyság, fogyás, étvágytalanság, izzadás, hőemelkedés; légzőszervi tünetei pedig elhúzódó köhögés, hátfájás, nehézlégzés, véres köpet.

Thomas Mann így írt A varázshegyben a tbc-s köhögésről: „Nem volt hangos ez a zörej, de olyan végletesen borzalmas, hogy Hans Castorp arca eltorzult, és tágra nyílt szemmel meredt unokaöccsére. Köhögés volt nyilván, férfi köhögése: de ez a köhögés semmiféle egyéb köhögéshez nem hasonlított, amit Hans Castorp valaha életében hallott; sőt ehhez képest minden más köhögés, amit addig ismert, pompás, életerős megnyilvánulásnak volt mondható; ebből a köhögésből hiányzott minden kedv és lendület, nem is löketszerűen tört fel, hanem úgy hangzott, mint valami kísérteties, erőtlen kotorászás egy felbomló szervezet pépjében.”

Fekvőkúra a Thomas Mann-t A varázshegy című művére megihlető davosi tüdőszanatóriumban, 1900-ban, innen

Erzsi egyébként a dédapám első felesége volt, aki alig több, mint egy évvel dédapámmal 1897-ben kötött esküvője után 21 éves korában hunyt el a betegségben. Azon kívül is, hogy mélyen megrendítő egy fiatal halála, mindig megborzongat Pinke Erzsi története, ha eszembe jut. Ha ő ott, akkor felgyógyul betegségéből, dédapám nem veszi feleségül a dédanyámat és én ma nem létezem. 23 halott és ezidáig 38 élő rokonom nem jöhet a világra. Morbid gondolat, de azt hiszem, tekinthetjük Erzsit árnyék-ősanyánknak, az ő halála nélkül nem jövünk létre. Ő persze nyilván csak egy a millió random tényezőből: ha belegondolunk, mennyi apró véletlen kellett és kell folyamatosan hozzá, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakul, szinte egészen valószínűtlen minden ember léte és sorsa. Erzsi halála így nem jelentősebb „mi lett volna” gondolat annál, mint mondjuk az, hogyan alakul a történet, ha Apám nem ül le Anyám mellé a buszon aznap, amikor megismerkedtek. De hát ez az élet, vagy mi. Mindannyian szerencsések vagyunk. Itt vagyunk. Erzsi világviszonylatban teljesen jelentéktelen története pedig segíthet megmutatni azt (ha megszorozzuk ki tudja, hány millió hasonló sorssal), milyen hatást tett a világra a tbc. Esetünkben ugyan a „szerencsés” oldalát kidomborítva, de csupán azért, mert a negatív tartományt elképzelni sem lehet. Nem hiába érdekli és borzasztja el az embereket ma is a tüdőgümőkór, kollektív emlékezetünkből kitörölhetetlenül.

Ebből a mikrotörténetből kizoomolva egy makróbb képhez: csak Iváncsán a tuberkulózis szempontjából sokat emlegetett 1901-es évben az összes, 52 halálesetből (közte több, nem természetes halálokkal, például balesetek, gyilkosság) 8 oka tüdőgümőkór, bár a számos tüdőlob, tüdőgyulladás és akár bélhurut halálokok gyanút keltenek, hogy akár több eset lett volna idesorolható. Vajon hány ember élete pecsételődött meg, hány ember sorsa kanyarodott másik irányba csak abban az éven, csak ebben a faluban?  

A tuberkulózis a szegények betegsége, erősen függ szociális és környezeti hatásoktól, még ma is feltűnik kitett társadalmi csoportokban, mint például hajléktalanok, bevándorlók, alkoholisták, háborús övezetben élők között. A XIX. század végén és a XX. században élők életkörülményei több, mint kedvezőek voltak a betegség terjedésének: az 1800-as évek végén a halálozási statisztikákat Oroszország és Ausztria vezette, ahol 1 millió lakosból 3-3500 ember halt meg évente tüdővészben, de nem sokkal marad el mögöttük Magyarország sem. 1902-es éveben hazánkban 75.000 ember esett áldozatául a gümőkórnak, az országos statisztikák szerint pedig Budapest volt a legfertőzöttebb.

"Csodaszer" TBC-re 1888-ból. Ha jól sejtem, beöntést ajánlanak. Arcanum adatbázis

A betegség ha már itt volt, nem válogatott: tehetős emberek a szegényekhez hasonlóan szintén megfertőződtek. Aki tehette, gyógyfürdőkben, később a népszerűvé váló hegyi szanatóriumokban kezeltette magát fekvőkúrával, sétával, tüdőtöltéssel, különböző diétákkal több kevesebb sikerrel. A gyógymódok ugyan a XX. század elejétől rendelkezésre állnak, a járványhelyzet a második világháborút követően kezdett csak el jelentősen javulni. Míg a század elején a szanatóriumi kezelés, aminek fontos része volt az izoláció, később, a háború után a tüdőgondozó hálózatok kiépítése, ingyenes gyógyszerezés, a negyvenes évek végén oltási kampányok majd az 1953-tól kötelező bcg oltása hozott eredményeket.

Aktuális tbc statisztikák, forrás, forrás, forrás, érdekesség

Néhány héttel ezelőtt Mlecsenkov László családfakutató posztjába futottam a Facebookon, amiben Győrfi Józsefné Mária néni, a 2158 gyermeket a világra segítő iváncsai bába történetét írta le. Megérintett a családtörténet és azok a megsárgult fotók a barázdált arcú, madárcsontú néniről, aki ezer szálon fonódik a falu történetébe, aki nagyapáinkat, nagyanyáinkat, dédszüleinket segítette a világra és volt bizalmas ismerője a családoknak a faluban és a környező pusztákon 1908-as munkába állásától. Elhatároztam, ha sikerül, megkérem leszármazottait, meséljenek még az „aranyos Gólya néniről”, hátha néhány személyes történettel, emlékkel kiegészítve kerekebb lehet története, amit megőrzünk róla az utókornak. Mária néni unokájával, a lassan 90 éves Somogyi Istvánné Polonyi Ibolya nénivel és lányával, Szalainé Katival beszélgettünk a bába néniről, a családról, tragédiákról és egy olyan korról, ami ma már –szerencsére- nagyon távolinak tűnik.

Mária néni, Bábaasszony, Nagymama... A fotó 95. születésnapján, 1973-ban készült

„Négyen voltunk testvérek” -kezdi Ibolya néni. „Ahogy mondta nagymama, öten lettünk volna, de az ötödik koraszülött volt, nyolc hónapra született. Én erre nem emlékezhettem, mert másfél éves voltam, mikor az anyám meghalt 27 éves korában. Aztán apám is meghalt hamarosan. Először elkerült Pestre aztán szívinfarktust kapott. Teljesen árvák lettünk, a nagymama nevelt fel bennünket, egyedül. Ő akkor már özvegy volt, nagyapám 1916-ban halt meg a háborúban. Emlékszem, két ágy volt a szobánkban szemben egymással, abban feküdtünk ketten-ketten. Amikor nagymamának el kellett mennie éjjel szülésre, akkor mindig megbízta a csendőrt, nézzen be a gyerekekhő. Le volt srófolva a lámpa –mert ugye villany se volt még Iváncsán, semmi... be tudott nézni ránk a csendőr az ablakon.”

Ibolya néni és lánya, Kati

„Aztán volt két mostohánk is –idős asszonyok, akik vállalták, hogy vigyáznak ránk, amíg a nagymama elvolt. Mikor picinyek voltunk, akkor vigyázott ránk a Maris. Egy nagy, erős nő volt, 70 körül. Apánk zavarta el a háztól, úgy mesélték -még élt akkor Apánk, nem tudom, hogyan került éppen oda. Ez a Maris olyan sós kenyeret adott nekünk, hogy a só kiette a szánk szélét. Nagymama hazagyütt a szülésről, mondja: Mi van veletek, milyen a szátok, mit ettetek? Hát a sós kenyeret! szólt a válasz. Mit adtál a gyerekenek? fordult apánk Marishoz, aki éppen mosott. Apánk megfogta a fejét aztán beleverte a teknyőbe, így mondta nagymama. Többet nem is láttuk. Aztán később jött még egy gondnok, az is öregasszony volt, az meg felhordta a csirkehúst a padlásra. Nagymama gyakran kapott csirkét szülésekre, hogy vigye, főzzék meg a gyerekeknek. Ez az asszony meg ahelyett, hogy elkészítette volna, a csontot adta nekünk, a hátát, lábát, ő meg fölhordta a padlásra a húst aztán meg mielőtt ment volna haza, felment a húsért és elvitte...Persze az is kiderült ugye. Azelőtt a koporsó a padláson volt. Aztán Apám belefeküdt, ott várta az öregasszonyt, mikor az ment fel a húsért. Kiugrott apám a koporsóból... Az asszony úgy megijedt Apámtól, hogy eltűnt onnan örökre...

Nagymama jóformán ilyen adományokban kapta a fizetését. Voltak itt Iváncsán jómódú asszonyok, a Bikás Juli néni, a Fazekasék, az öregapádék...mind kulák volt, tudod. Sokszor ők segítettek. Lesték mindig a nagymamát, mikor kenyeret sütöttek: „Aranyos Gólya néni, van itt egy kis tej meg aszongya.. kenyér...vigyen az árváknak!” Mi meg vártuk, mikor hozza a kenyeret...A kemencében megsült mindig erősen a kenyér, az égett, kemény tetejét, héját le szoktuk vágni. Aztán amikor már nem gyütt a nagymama, mert egyik helyről vitték a másikra szülésre –ez gyakran előfordult...akkor megettük a tetejét, mert hát ugye nem volt más. Állatot tartani, növényt termeszteni természetesen nem tudott, nem volt rá ideje. Még egy tyúk se volt, semmi. Faxos házban laktunk, jó nagy, padlós szobával és konyhával. Na azt akkor, amikor az oroszok elfoglalták a szobát, utána a konyhában aludtunk hárman.

Azt senki se tudja...annyira elszorítja a szívem... hogyan éltünk. Most gyün a március 15. Eszembe jut, hogy mentünk mezítláb az ünnepségre. Ezt elfelejteni nem lehet... Nagymama, mint hatósági bába, sokáig pengőben kapta a fizetését. Már ha megkapta. Emlékszem egyszer ment a fizetésért, mert hát köllött. Azt mondta neki a Fóris, az akkori jegyző: "Győrfi néni, nincs a kasszában pénz." Hazajött a nagymama -soha nem káromkodott- csak annyit mondott: „A tűz égesse meg, kiveszi az árvák szájából a kenyeret!”-emlékszik vissza gyerekkorára elcsukló hangon Ibolya néni.

A nélkülözés nehéz évei, szülei, nagyapja hiánya mellett további tragédiák kísérték a családot. Győrfi néni másik lánya, az 1913-ban született Mariska 21 éves korában öngyilkos lett. 1935.02.16., déli 12 óra, Iváncsa, újtelep. Halál oka: öngyilkosság, mérgezés -írja a halotti anyakönyv.

Mi történt a nagynénjével, Ibolya néni? -kérdezem. „Hát, az volt vele... nagyon szép lány volt... Anyám, mikor nagybeteg lett, apám állítólag üldözte volna szegény Mariskát... A nagymamánál megtalálta a bábatáskát, hosszú gyékénytáska volt, emlékszem, sokáig meg is volt utána. Abban mindig kellett lennie morfiumnak meg fertőtlenítő szereknek, azzal mérgezte meg magát. Ő is, nagyanyám is, anyám is itt vannak mind a református temetőben. Itt van a nővérem is. Négyen vannak a sírban.

Győrfi Józsefné, Győrfi Mariska Rózsika, Polonyi Lajosné és Polonyi Ilonka sírja a református temetőben

Az a nővére nyugszik még itt, akit a háború alatt véletlenül agyonlőttek? kérdezem óvatosan. "Igen. A Polonyi Ilonka. Négyen voltunk ugye testvérek. Az Ilonka és a Juliska egypetéjű ikrek voltak, 1929-ben születtek. A bátyám, Lajos, 31-ben, én pedig 33-ban. Ilonkát a szomszédban lőtték le ’44-ben, 15 éves korában. Baleset volt. A Szabadság utcában történt. A szomszédban voltak kukoricát morzsolni. Amikor a ruszkik mulattak, a környékbeli 16-17 éves suhancok megtalálták a nyári konyhában a puskájukat. „Nincs megtöltve, nincs megtöltve” mondogatták, de a fegyver elsült Bokor Feri kezében. Oldalba találta Ilonkát. Kifordult a bele. Kis ideig talán még volt benne élet, de hamarosan meghalt ő is. Aztán nem tudom, hány napig volt szegény teste a kamrában, mert volt ott egy kamra is, ahol laktunk. Oda lett betéve egy ágy, amin feküdt még napokig holtan, mire el tudtuk temettetni. Emlékszek én is rá, ahogy kísértük gyalog, mentünk itt a Kispesten... Volt egy asztalos, a Gergő a Táncsics utcában, az ütötte össze a koporsóját. Jól emlékszem."

Körülbelül 1928-29-ben született gyerekek iskolai fotója. Egyforma csíkos ruhában az ikrek: Polonyi Ilonka a tanítótól a második balra, Juliska a második jobbra.

Összetévesztették mindig őket, meséli Ibolya néni, ahogy a képet nézzük: „Gyere ide, csillagom, jajj, te nem vagy az, ó!” nevet, ahogy felidézi, milyen volt, amikor a lányokat összekeverték... De azért meg lehetett őket különböztetni. Az Ilonka szőkébb volt.

Hogy lehetett kibírni ennyi szörnyűséget? Nem törte meg a bába nénit ez a rengeteg tragédia?- töprengek. "Miértünk élt. Miértünk élt. Olyan pici volt... de hát az unokákért mindent megtett. Gyalog járt az apró lábaival mindenhova. Még biciklizni sem tudott. Anyám, mikor haldoklott, megfogta a kezét és azt kérte tőle: „Édesanyám, a gyerekeimet ne adja senkinek!” És ő ezt megfogadta. Özvegy létére. És akkor nem úgy volt, mint ma! Nem voltak juttatások, segélyek. Hiába volt karácsony, nem kaptunk semmit. Azelőtt így volt."

Nem adta az unokáit. A képen Polonyi Ibolya fiával, Somogyi Istvánnal, középen Győrfi Józsefné, jobbra Polonyi Juliska fiával, Marczinkó Bélával

Nem is panaszkodott?- kérdezem– "Nem. Soha"- sóhajt Ibolya néni.

"Hát igen, ez van sajnos, ez a valóság. Ha visszagondol az ember, elszorul a szíve. Gólyanéni, ténsasszony, asszonyság, nem tudom, hány neve volt neki, drága húsa" emlékszik a nagymamára a 90 éves unoka. "Az utolsó szál virágot is neki adnám. Sok szülő eldobja a gyerekét, de ő felnevelte az unokáit. Amit lehetett, visszaadtam neki, mert idős korában már én gondoztam. De engem megáldott a Jóisten! Itt a fiam, a leányom, az unokák, dédunokák. Emlékszem, az öreganyám hogy elrendezte őket! Olyan masnikat kötött a fejére –mutat a lánya felé... meg lehet nézni- mutatja gyerekei régi fotóit- hogy voltak felöltözve, milyen szépen! Mert a Jóisten engem úgy megáldott a sok nyomorúságra! Mert mindig volt is hála Istennek annyi, amennyi kellett."