Dr. Wagenhuber Aurél Rándulás és mérés című tanulmányában (megjelent: Ethnographia, 47. évfolyam (1936), Népélet) bukkantam kis falunk, Iváncsa nevére és egy (szerintem) nagyon érdekes témára.

„A csecsemőkori betegségek nagy részét a népi gyógytudomány rándulás, hibbanás, megzökkenés, stb. neve alatt foglalja össze, aetiológiailag mechanikai okokra vezetvén vissza a valójában egészen más módon létrejött betegségeket.”

A szerző Lubytól idézi: „Megzökkenés a szatmármegyei tunyogiak szerint, ha a gyermek gyomra kimegy a helyéből. Ilyenkor a gyermeket hátára fektetik, bal térdét a jobb könyökével és viszont a jobb térdét a bal könyökével összeérintik, majd lábszáránál felemelve, bukfencet vetnek vele. A nyírmeggyesiek felzöcskölődés okozta gyomorcsúszásról beszélnek, gyógyítása hasonló az előbbihez.”

Liszttől idézi Wagenhuber: „A rándulás diagnózisát (...) leginkább gyermekek, csecsemők, de elvétve felnőttekre is rámondják, hogy megrándult. Rándulás gyanújánál a következő vizsgálati eljárást használják : a gyermeket teljesen levetkőztetve hanyatt fektetik, annak jobb könyökét bal térdéhez közelíteni iparkodnak. Aki rándulásban van, annál ez a kísérlet csak fájdalom árán sikerül, mit a gyerek sírása, nyöszörgése jelez; ha ellenben könnyen összetehető a könyök az ellenoldali térddel, akkor nincs rándulása, hanem más baja lehet a betegnek. A fent jelzett próbánál a jobb oldalt, ellenkező esetben a bal oldalt tartják megrándulva. A rándulást sírós, hasfájós, bélhurutos dyspepsias, vagy lázas gyermekekre szeretik különösen ráfogni."

Wagenhuber több más település mellett Iváncsán is gyűjtött adatot, nálunk így kezelték a hibbanást: „Iváncsán (Fejér m.) meghibbanás, rántódás esetében megkenik a gyermeket, azután összemérik. (...) Több helyen cuppantanak is közben a gyermeknek, így Csehin, Pálfán (Tolna m.), Iváncsán (Fehér m.), Csorváson (Békés m.), Püspökhatvanban (Pest m.).” A mérés, összemérés a következőképp nézhetett ki, szintén ebben a tanulmányban olvasható: „Az emberi test diagnosztikai és gyógycélú megmérése ősrégi eljárás, legismertebb módja az, hogy a kinyújtózkodott és szétterpesztett karú betegen megmérik a távolságot feje tetejétől lábujjáig és két keze ujjainak vége közt. Ha a két méret egyezik, a beteg meggyógyul, ellenkező esetben állapota súlyosbodik, meghal.” (...) „Az egészséges embernél a két távolságnak egyezni kell. „A betegség azzal végez, akinek a két méret közti különség már annyi, mint az ujjcsúcstól a csuklóig mért távolság." idézi a pest megyei gyógyító asszonyt.

De mit jelent a megkenés? Erről a gyógyító technikáról így ír a Néprajzi lexikon: „(...) a kenőasszonyok (kenő, kente-fitélő, gyúrogató) többféle kenést ismertek: száraz és nedves kenést vagy zsiradékkal, vagy forralt füvekkel simogatták, nyomták, gyúrták a fájós derekat, hátat. A kenés sokszor gyógyfüvekből készített fürdővel járt együtt, melyet a fürösztőasszony készített.”

A sári kenőasszony technikája: „A hátára fektetett meztelen gyermeket 1.) lágyéktájén keni meg. („felemeli a hasat, mert az televan, a szél megállt benne"), 2.) a kicsi bal, majd a jobb lábát csípőben, térdében meghajlítva, az illető térdet kissé a köldök felé közelíti. 3.) Hasára fektetett gyermek lábait kinyújtja 4.) két tenyerével úgy, hogy összeérintett hüvelykujjai a gyermek gerincoszlopán haladnak, megkeni a gyermek hátát, „ahányszor fel, annyiszor le", 5.) hüvelykujjaival veséjét, 6.) lapockái közt keni meg.”

A következő már nem Iváncsa, de olyan bájos tanács fogzásra, hogy érdemes megfontolni (irónia).

„Midön fogai kezdenek fakadni, és hasadni a’ gyermeknek, gyakorta nagy fájdalmat szenved; ha szájába kapdos, észre veheted, melly helyen kezd foga hasadni, innye azon helyen killyebb áll, és fejéreslik. Nem kell várni, hogy a’ kín el-érje, a’ kisdedet, hanem hat, és hét holnapos korában szája innyét gyakorta kell dörgölni, sótlan vajat vévén újadra. Hasznosabbnak állítatik azon dörgölésre a’ nyúlnak agy-veleje, és a’ kakas tarajjának vére.” (Házi orvosságok, Szent-Mihályi Mihály, boconádi plébános, Vác, 1791)