Néhány héttel ezelőtt Mlecsenkov László családfakutató posztjába futottam a Facebookon, amiben Győrfi Józsefné Mária néni, a 2158 gyermeket a világra segítő iváncsai bába történetét írta le. Megérintett a családtörténet és azok a megsárgult fotók a barázdált arcú, madárcsontú néniről, aki ezer szálon fonódik a falu történetébe, aki nagyapáinkat, nagyanyáinkat, dédszüleinket segítette a világra és volt bizalmas ismerője a családoknak a faluban és a környező pusztákon 1908-as munkába állásától. Elhatároztam, ha sikerül, megkérem leszármazottait, meséljenek még az „aranyos Gólya néniről”, hátha néhány személyes történettel, emlékkel kiegészítve kerekebb lehet története, amit megőrzünk róla az utókornak. Mária néni unokájával, a lassan 90 éves Somogyi Istvánné Polonyi Ibolya nénivel és lányával, Szalainé Katival beszélgettünk a bába néniről, a családról, tragédiákról és egy olyan korról, ami ma már –szerencsére- nagyon távolinak tűnik.

Mária néni, Bábaasszony, Nagymama... A fotó 95. születésnapján, 1973-ban készült

„Négyen voltunk testvérek” -kezdi Ibolya néni. „Ahogy mondta nagymama, öten lettünk volna, de az ötödik koraszülött volt, nyolc hónapra született. Én erre nem emlékezhettem, mert másfél éves voltam, mikor az anyám meghalt 27 éves korában. Aztán apám is meghalt hamarosan. Először elkerült Pestre aztán szívinfarktust kapott. Teljesen árvák lettünk, a nagymama nevelt fel bennünket, egyedül. Ő akkor már özvegy volt, nagyapám 1916-ban halt meg a háborúban. Emlékszem, két ágy volt a szobánkban szemben egymással, abban feküdtünk ketten-ketten. Amikor nagymamának el kellett mennie éjjel szülésre, akkor mindig megbízta a csendőrt, nézzen be a gyerekekhő. Le volt srófolva a lámpa –mert ugye villany se volt még Iváncsán, semmi... be tudott nézni ránk a csendőr az ablakon.”

Ibolya néni és lánya, Kati

„Aztán volt két mostohánk is –idős asszonyok, akik vállalták, hogy vigyáznak ránk, amíg a nagymama elvolt. Mikor picinyek voltunk, akkor vigyázott ránk a Maris. Egy nagy, erős nő volt, 70 körül. Apánk zavarta el a háztól, úgy mesélték -még élt akkor Apánk, nem tudom, hogyan került éppen oda. Ez a Maris olyan sós kenyeret adott nekünk, hogy a só kiette a szánk szélét. Nagymama hazagyütt a szülésről, mondja: Mi van veletek, milyen a szátok, mit ettetek? Hát a sós kenyeret! szólt a válasz. Mit adtál a gyerekenek? fordult apánk Marishoz, aki éppen mosott. Apánk megfogta a fejét aztán beleverte a teknyőbe, így mondta nagymama. Többet nem is láttuk. Aztán később jött még egy gondnok, az is öregasszony volt, az meg felhordta a csirkehúst a padlásra. Nagymama gyakran kapott csirkét szülésekre, hogy vigye, főzzék meg a gyerekeknek. Ez az asszony meg ahelyett, hogy elkészítette volna, a csontot adta nekünk, a hátát, lábát, ő meg fölhordta a padlásra a húst aztán meg mielőtt ment volna haza, felment a húsért és elvitte...Persze az is kiderült ugye. Azelőtt a koporsó a padláson volt. Aztán Apám belefeküdt, ott várta az öregasszonyt, mikor az ment fel a húsért. Kiugrott apám a koporsóból... Az asszony úgy megijedt Apámtól, hogy eltűnt onnan örökre...

Nagymama jóformán ilyen adományokban kapta a fizetését. Voltak itt Iváncsán jómódú asszonyok, a Bikás Juli néni, a Fazekasék, az öregapádék...mind kulák volt, tudod. Sokszor ők segítettek. Lesték mindig a nagymamát, mikor kenyeret sütöttek: „Aranyos Gólya néni, van itt egy kis tej meg aszongya.. kenyér...vigyen az árváknak!” Mi meg vártuk, mikor hozza a kenyeret...A kemencében megsült mindig erősen a kenyér, az égett, kemény tetejét, héját le szoktuk vágni. Aztán amikor már nem gyütt a nagymama, mert egyik helyről vitték a másikra szülésre –ez gyakran előfordult...akkor megettük a tetejét, mert hát ugye nem volt más. Állatot tartani, növényt termeszteni természetesen nem tudott, nem volt rá ideje. Még egy tyúk se volt, semmi. Faxos házban laktunk, jó nagy, padlós szobával és konyhával. Na azt akkor, amikor az oroszok elfoglalták a szobát, utána a konyhában aludtunk hárman.

Azt senki se tudja...annyira elszorítja a szívem... hogyan éltünk. Most gyün a március 15. Eszembe jut, hogy mentünk mezítláb az ünnepségre. Ezt elfelejteni nem lehet... Nagymama, mint hatósági bába, sokáig pengőben kapta a fizetését. Már ha megkapta. Emlékszem egyszer ment a fizetésért, mert hát köllött. Azt mondta neki a Fóris, az akkori jegyző: "Győrfi néni, nincs a kasszában pénz." Hazajött a nagymama -soha nem káromkodott- csak annyit mondott: „A tűz égesse meg, kiveszi az árvák szájából a kenyeret!”-emlékszik vissza gyerekkorára elcsukló hangon Ibolya néni.

A nélkülözés nehéz évei, szülei, nagyapja hiánya mellett további tragédiák kísérték a családot. Győrfi néni másik lánya, az 1913-ban született Mariska 21 éves korában öngyilkos lett. 1935.02.16., déli 12 óra, Iváncsa, újtelep. Halál oka: öngyilkosság, mérgezés -írja a halotti anyakönyv.

Mi történt a nagynénjével, Ibolya néni? -kérdezem. „Hát, az volt vele... nagyon szép lány volt... Anyám, mikor nagybeteg lett, apám állítólag üldözte volna szegény Mariskát... A nagymamánál megtalálta a bábatáskát, hosszú gyékénytáska volt, emlékszem, sokáig meg is volt utána. Abban mindig kellett lennie morfiumnak meg fertőtlenítő szereknek, azzal mérgezte meg magát. Ő is, nagyanyám is, anyám is itt vannak mind a református temetőben. Itt van a nővérem is. Négyen vannak a sírban.

Győrfi Józsefné, Győrfi Mariska Rózsika, Polonyi Lajosné és Polonyi Ilonka sírja a református temetőben

Az a nővére nyugszik még itt, akit a háború alatt véletlenül agyonlőttek? kérdezem óvatosan. "Igen. A Polonyi Ilonka. Négyen voltunk ugye testvérek. Az Ilonka és a Juliska egypetéjű ikrek voltak, 1929-ben születtek. A bátyám, Lajos, 31-ben, én pedig 33-ban. Ilonkát a szomszédban lőtték le ’44-ben, 15 éves korában. Baleset volt. A Szabadság utcában történt. A szomszédban voltak kukoricát morzsolni. Amikor a ruszkik mulattak, a környékbeli 16-17 éves suhancok megtalálták a nyári konyhában a puskájukat. „Nincs megtöltve, nincs megtöltve” mondogatták, de a fegyver elsült Bokor Feri kezében. Oldalba találta Ilonkát. Kifordult a bele. Kis ideig talán még volt benne élet, de hamarosan meghalt ő is. Aztán nem tudom, hány napig volt szegény teste a kamrában, mert volt ott egy kamra is, ahol laktunk. Oda lett betéve egy ágy, amin feküdt még napokig holtan, mire el tudtuk temettetni. Emlékszek én is rá, ahogy kísértük gyalog, mentünk itt a Kispesten... Volt egy asztalos, a Gergő a Táncsics utcában, az ütötte össze a koporsóját. Jól emlékszem."

Körülbelül 1928-29-ben született gyerekek iskolai fotója. Egyforma csíkos ruhában az ikrek: Polonyi Ilonka a tanítótól a második balra, Juliska a második jobbra.

Összetévesztették mindig őket, meséli Ibolya néni, ahogy a képet nézzük: „Gyere ide, csillagom, jajj, te nem vagy az, ó!” nevet, ahogy felidézi, milyen volt, amikor a lányokat összekeverték... De azért meg lehetett őket különböztetni. Az Ilonka szőkébb volt.

Hogy lehetett kibírni ennyi szörnyűséget? Nem törte meg a bába nénit ez a rengeteg tragédia?- töprengek. "Miértünk élt. Miértünk élt. Olyan pici volt... de hát az unokákért mindent megtett. Gyalog járt az apró lábaival mindenhova. Még biciklizni sem tudott. Anyám, mikor haldoklott, megfogta a kezét és azt kérte tőle: „Édesanyám, a gyerekeimet ne adja senkinek!” És ő ezt megfogadta. Özvegy létére. És akkor nem úgy volt, mint ma! Nem voltak juttatások, segélyek. Hiába volt karácsony, nem kaptunk semmit. Azelőtt így volt."

Nem adta az unokáit. A képen Polonyi Ibolya fiával, Somogyi Istvánnal, középen Győrfi Józsefné, jobbra Polonyi Juliska fiával, Marczinkó Bélával

Nem is panaszkodott?- kérdezem– "Nem. Soha"- sóhajt Ibolya néni.

"Hát igen, ez van sajnos, ez a valóság. Ha visszagondol az ember, elszorul a szíve. Gólyanéni, ténsasszony, asszonyság, nem tudom, hány neve volt neki, drága húsa" emlékszik a nagymamára a 90 éves unoka. "Az utolsó szál virágot is neki adnám. Sok szülő eldobja a gyerekét, de ő felnevelte az unokáit. Amit lehetett, visszaadtam neki, mert idős korában már én gondoztam. De engem megáldott a Jóisten! Itt a fiam, a leányom, az unokák, dédunokák. Emlékszem, az öreganyám hogy elrendezte őket! Olyan masnikat kötött a fejére –mutat a lánya felé... meg lehet nézni- mutatja gyerekei régi fotóit- hogy voltak felöltözve, milyen szépen! Mert a Jóisten engem úgy megáldott a sok nyomorúságra! Mert mindig volt is hála Istennek annyi, amennyi kellett."