Hamarosan itt a május, az első hónap, amiben nincs „r” betű, tehát már teljesen hivatalosan lehet földre ülni. Akkor már bőszen berregnek a fűnyírok a faluban, fecskék ülnek a villanydróton. Az orgonaillatot, a napsütést, az énekszót és az édes ábrándokat inkább hagyjuk. Persze hozzáképzelhetjük, ha úgy teljesebb lesz a Pünkösd hava, a Tavaszutó, az Ígéret hava, ez az imaginárius MÁJUS.

Egyvalamit azonban muszáj beleképzelni. Egyvalamit nem lehet kihagyni ebből a hónapból.

A májfát.

A májfa a Magyar Néprajzi Lexikon szerint „a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait.” Előbbihez kapcsolódva sokak szerint fallikus szimbólum is.

„A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék).

A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.”

A továbbiakban iváncsai emberek (családtagjaim) májfával kapcsolatos emlékeit gyűjtöttem össze különböző évekből, remélem, érdekesnek találjátok majd.

Májfa-állítás, 1930-1940 körül

ifj. Pieter Bruegel: Májusfa

„Május elsejének előestéjén legények és kamaszfiúk három-ötfős csoportjai indultak a hegy alá, hogy az előző hetek estéin megtervezett program szerint kivágják és elhozzák a kiválasztott jegenyefát, hogy aztán az éj sötétjében felállítsák szívük választottjának udvarán.

A csoport baltákkal felszerelve indult útnak és visszafelé bizony izzadva a fa terhétől meg-meg kellett állni egy kis pihenőre. Azután valamelyik fiú udvarán megkezdődött a fák díszítése. Természetesen nem hozott és díszített a csoport minden tagja, hanem abból csak egy-két fő, akinek volt olyan leány akinek komolyan udvarolt vagy szeretett volna udvarolni. A májfa feldíszítése után elmentek a ház vagy házak környékére, leellenőrzésére, hogy tiszta-e a levegő. Ha találkoztak másik legénycsoporttal, megszemlélték egymást és mivel ismerték őket, könnyedén megállapították, hogy azok milyen ügyben járhatnak. Ha ilyenkor éjféltájban találkoztak jabroncokból álló csoportokkal, akiknek nem volt annyi eszük, hogy időben eltűnjenek a láthatárról, azokat megugrasztották.

Voltak azonban olyan csoportok is, amelyek arra specializálták magukat, hogy kivárják, amíg a konkurencia elhelyezi a májfát, elmenjen, utána azt kihajították és helyére tették a magukét. Végezetül mindig akadt egy-egy olyan csoport is, amely kifejezetten csak kellemetlenkedett, kitéve magukat annak, hogy vagy a májfát állító- és őrző legények, vagy a leány apja veri meg őket, aki maga is vigyázott a leányának állított fára.

Tehát amikor a májfát állítani akaró csoport visszatért a terepszemléről, magához vette a már feldíszített fát –amelyen virított a sok hosszú papír, vagy ha nagy volt a szerelem, akkor a selyemszalag. Az első elágazásban pedig egy kis szerelmes levél, jól belekötözve a fa levelei alá, hogy csak az találja meg, aki keresni fogja az üzenetet. A szerelmes levélnek a fán való elhelyezése azonban nem volt általános. Ha kedves májfa-állítók voltak –bár ki ne lett volna kedves, ha májfát akar állítani- senki nem zavarta munkájukat, megásták a gödröt, beültették a fát, jól ledöngölték a földet, kioldották az eddig felcsavart szalagokat és utána néma csendben, ahogy érkeztek, úgy eltávoztak.

A házban senki nem vette őket észre, legalábbis ők azt hitték. Elhúzódtak egy közeli árokba, orgona vagy lícium sövény mögé, őrizték a májfát, őrizték hajnalig. Másnap aztán mesélték, hogy milyen jól sikerült minden. Még szerencse, hogy a leány apjának –akit ők a lesből láttak –csak azután kellett kimenni az udvarra vizelni. Az nem volt feltűnő, hogy hamár kiment, körül is nézett az udvaron, hisz így tette ezt minden falusi ember, ha éjjel ki kellett neki menni, no meg akkor is, ha valami zajt hallott. Pedig ilyenkor egész másról volt szó, amire a fiatalok nem is gondoltak a legtöbb esetben. Pedig ha egy kicsit jobban odafigyelnek, észrevehették volna, hogy a leány apjának éppen akkor jutott eszébe, hogy rányomja a kisajtón a riglit és elengedje a kutyát. A fiatalok nem gondoltak vagy akartak gondolni rá –bízva csodálatos ügyességükben- hogy a falusi ember már arra kiment, ha felhorkantott a ló, topogott a tehén vagy a tyúkólban rikácsolni kezdtek a baromfiak. Elhitették magukkal, hogy a házban soha senki nem veszi észre, hogy az udvaron ásnak, három-hat méter magas fát ültetnek és tömnek le.

Másnap mindenki meg volt elégedve. A leány, hogy neki van májfája és esetleg a barátnőinek nincs. A fiú pedig örült, hogy ezzel is közelebb került a leány kegyeihez.”

Kicsúzlizott utcai lámpák, 1970-80

„Húsz májfát biztos állítottam életemben. 10-12 éves koromban kezdtem és jó darabig ment ez minden évben, már nős ember voltam, akkor is jártam még májfát állítani. Csak a katonaévek maradtak ki. A faállításhoz felszerelkeztünk szerszámokkal, leginkább baltát vittünk, de volt, aki fűrésszel próbálkozott. Zseblámpa volt még nálunk és csúzli, kavicsok a melegítő zsebében. Valami kaja esetleg, mert ki kellett húzni reggelig. Éhesek is voltunk legtöbbször. Istenigazából nem voltunk rendesen felkészülve. Elvétve előfordult, hogy megkínáltak minket valamivel valamelyik résztvevőnél, akihez betértünk, de ez nem volt jellemző. A lányos házaknál pedig ez nem jöhetett szóba, mert a májfázás titkos projekt volt.

Ifjabb koromban, mondjuk 16 éves koromig nem vittünk alkoholt, de akkortájt sem estünk még túlzásba, csak ha volt valakinek egy kis bora esetleg, azt vittük magunkkal. Nagy italozás inkább csak huszonéves korunktól volt jellemző, pálinkát ittunk alapvetően.

Az első években a bátyámmal jártunk ketten, ezeket ő kezdeményezte. A szerelmeinek állítottunk májfát, akik leginkább osztálytársnők voltak. Később pedig mindegy volt, hogy kinek, a buli volt a lényeg, hogy legyen májfa állítva. Vittük az én osztálytársaimnak is, akárkinek.

De ha jobban belegondolok, már egészen kiskorunkban is májfáztunk, anyámnak rendszeresen az udvarunkban lévő hársfát díszítettük fel. Akkor még akkora volt, hogy ezt meg tudtuk tenni. Most is megvan az a fa, hatalmas. Mondjuk volt ideje megnőni. Talán legelőször apám suggallta, hogy díszítsük fel a hársot, de már nem tudom.

És állítottunk később is anyámnak, ha több májfánk volt, mint kellett volna. Igazi nagyot is, a háznál jóval magasabbat. Persze amikor kisebbek voltunk, csak kisebbek fákat vágtunk ki aztán ahogy nőttünk, nőttek a májfák is. Szempont volt, hogy minél magasabb legyen.

Az első májfáinkat valahol a Leányhalála környékén vágtuk ki, ott voltak akkor apróbb jegenyék, aztán utóbb mindig a Duna-parton. Akkoriban telepítették azt a sort, ami a 6-os mellett van. Jó májfa-alapanyag volt.

Április 30-án időben, már ahogy esteledett, elindultunk. Rendszerint 7-8 óra felé lenn voltunk, jöhetett a kivágás, aztán húztuk-vontuk a fát. Már a faluban, hogy ne lássák, hogy ott vagyunk, ki kellett csúzlizni az utcai lámpák izzóit. Ez viszonylag rendszeres volt és szerintem mások is művelték. Talán nem is csak ezen a napon, hanem máskor is, mert ez olyan jópofa dolognak tűnt. Más volt a közvilágítás akkor, csak egy sima százas égő vagy ahhoz hasonló volt egy bádogtányér alatt, egy közönséges villanykörte. Nem is volt túl nagy ereje, csak egy kis pislákoló fényt adott. Sokszor csak a tizedik lövésből találtuk el. Volt, hogy ketten-hárman csúzliztuk, mire sikerült.

Ment a garázdálkodás faluszerte, csomó májfaállító banda ténykedett. Féltünk, hogy a rendőrök elkapnak minket, mert a falopás természetkárosításnak minősült. De nem tudok róla, hogy bármikor is foglalkoztak volna ezzel.

A fák díszítése egyébként krepp-papír volt, ezt az utcán szoktuk feltenni. Egyszer az egyik lány bugyiját is ráakasztottuk a májfára, mert megláttuk a szárítókötélen és jó ötletnek tűnt. Hivatalosan egy üveg bort vagy valamilyen italt is kellett volna feltenni dísznek, de a mi időnkben ez már nem volt szokás.

Aztán mindig történt valami. Verekedés, pofozkodás más fiúcsapatokkkal. Harcokat vívtunk, csúzliztuk egymást, ilyesmi. A fő probléma a májfák ellopkodása volt, ezért őrködni kellett. Ott maradtunk hajnalig aztán időnként összecsaptunk a lopókkal, vagy amikor mi voltunk a tolvajok (mert ilyen is volt), ránk vadásztak. Egyszer egy fát akartunk megszerezni és elvinni máshoz. Nem tudtuk, de két nagy bunyós, kemény csávótól loptuk el. Kicsit mérgesek voltak, mikor ráismertek a fájukra. Mondjuk nem vertek meg nagyon, egyszer-kétszer rúgtak csak belém aztán visszarabolták tőlünk a zsákmányt.

Olyan is volt, hogy Sinatelepről mentünk Adonyba állítani. Hozzácsapódtam egy bandához segíteni, vagy húszan cipeltük azt a rettenetes májfát. Mikor kiderült, hogy Adonyba kell vinni, teljesen tönkrementem. Mert ilyen is előfordult, hogy spontán összeverődött egy társaság. Amikor egyedül állítottam például májfát a feleségemnek, akkor is jött egy banda, megláttak és már segítettek is cipelni.

Ma már biztos furcsa lenne, ha ekkora gyerekek kóborolnának kinn a faluban egész éjjel. Másképp álltak akkor hozzá a szülők ezekhez a dolgokhoz. Tudták, hogy a gyerekek májfát állítanak, normális volt, hogy reggel értek haza.

Jó kis kaland volt, szerettem. Mindig vártuk, készültünk rá. Egy igazi akciónak, titkos küldetésnek képzeltük, de tulajdonképpen az is volt. Sajnálom a mai gyerekeket, hogy nincs már részük ilyesmiben.”

Új évezred májfái

Tim Fawcett: Maypole

Egy ház, egy lány, két májfa, 2000

„Többször kaptam májfát, de volt egy év, mikor kettőt is. Még általános iskolás voltam, hetedikes-nyolcadikos lehettem. Épp kerti party volt nálunk, megjelentek a fiúk, a ház előtt felállították a májfát. Örültem és büszke voltam, hogy nekem is jutott. Aztán meglepetésünkre pár órával később megint jött egy fiúcsapat, ők már az udvarban állították a fát, amit végignézett a család és én is. Szegények valószínűleg alaposan zavarban lehettek, hogy 10-15 ember nézi a ténykedésüket, nem is igazán ment nekik a dolog. A vége az lett, hogy a felnőttek segítettek, így lett két májfám. A buli is kibővült pár emberrel.”

Myfa, 2006

„Ha jól számolom, 2006-ban kaptam májfát. Osztálytársam és barátai állították. Hogy honnan szerezték, nem tudom. Az biztos, hogy szülői segítséggel hozták a fát autón egy szomszédos faluból, aztán a ház elé ültették és a kerítéshez kötötték.  Természetesen nagyon boldog voltam és persze kiszúrtam a ténykedést. Szerettem volna köszönni nekik, esetleg megkínálni őket valamivel (a XXI. században már igazán nem kell ilyen bújkálással szórakozni, gondoltam), de ők nem így voltak vele, ezért amikor felkapcsoltam a villanyt, hogy kimenjek, laposkúszásban bevetették magukat a szembe szomszéd cserjés pimpói mögé. Legközelebb csak MSN-en került szóba a téma, amikor rámírt: „Na, hogy tetszett a myfa?” Hát nagyon. De valószínű, hogy inkább valahogy így válaszoltam: „Naon <3”