B. Kajdacsy István (1835-1886), Iváncsa egykori jegyzője, akitől részletes és színes leírás maradt ránk az iváncsai határról, poéta is volt, 1862-ben jelent meg Szívvirágok a magyar nép számára című vers- és prózakötete a romantika jegyében. Írásai több korabeli újságban megjelentek, témái a korszaknak megfelelően: szerelem és haza, magyarság. Számos verse iváncsai vagy adonyi keltezésű, olykor egy-egy ismerős helyszínről (például Duna-part) is olvashatunk versei között.

Isten éltesse a Magyar Költészetet április 11-e után majd’ két nappal, B. Kajdacsy verseivel (a verseskötet az Országos Széchényi Könyvtárban található):

Kajdacsyról található még egy s más az Iváncsa történetében illetve Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái című gyűjteményében a következőket olvashatjuk róla: "Kajdacsi István (B.), fővárosi tisztviselő. Meghalt 1886. ápr. 19. Budapesten 51. évében. — Czikkei s költeményei a Kalauzban (1857—58.), a Szegedi Híradóban (1859. 69. sz.), a Napkeletben, Nép Újságban (1860.) és a Hírmondóban. — Munkája : Szivvirágok a magyar nép számára Pest, 1862. (Költemény és próza.)"

Érdemes még vetni egy pillantást a tartalomjegyzékre és az előfizetők névsorára, ha valakit esetleg érdekel:

Morbus hungaricus. Tüdővész. Magyar betegség. Tuberkulózis. Gümőkór. TBC. Tüdőbaj. Elképzelni azt, mennyire retteghettek az emberek ettől a soknevű betegségtől, amelyet egyes források szerint már egy 500.000 éves múmiában is kimutattak és a XIX. század végén a halálozások 25-30 százalékáért volt felelős –igen nehéz, talán a mai ember számára csak egy rákdiagnózishoz mérhető.

Március 24-e a tuberkolózis elleni küzdelem világnapja. Erről eszembe jutott Erzsi, akire véletlenül találtam rá családfakutatás közben és aki 21 éves korában halt meg TBC-ben. De előbb a betegségről egy kicsit.

Bal oldalt Robert Koch, a tuberkulózis kórokozójának felfedezője, jobbra pedig Albert Calmette és Camille Guérin, a BCG (Bacillus Calmette–Guérin) oltás kifejlesztői 

Robert Koch német orvos, a bakteriológia egyik kiemelkedő alakja még körorvosként kezdte gyanítani mikroszkópos kutatásai során, hogy a tuberkulózis fertőző eredetű, majd 1882. március 24-én fedezte fel a betegség okát. A fertőzést a mycobacterium tuberculosis bacilus okozza, amely a tüdőn kívül számos más szervet megtámadhat (fajtájától függően) például a gyomor-bélrendszert, húgy- és ivarszerveket, a bőrt, csontokat vagy a központi idegrendszert agyhártyagyulladást okozva.

Tuberkulózisos tüdőszövet. Forrás: flickr, Atlas of Pulmonary Pathology

Nem specifikus tünetei lehetnek: fáradékonyság, fogyás, étvágytalanság, izzadás, hőemelkedés; légzőszervi tünetei pedig elhúzódó köhögés, hátfájás, nehézlégzés, véres köpet.

Thomas Mann így írt A varázshegyben a tbc-s köhögésről: „Nem volt hangos ez a zörej, de olyan végletesen borzalmas, hogy Hans Castorp arca eltorzult, és tágra nyílt szemmel meredt unokaöccsére. Köhögés volt nyilván, férfi köhögése: de ez a köhögés semmiféle egyéb köhögéshez nem hasonlított, amit Hans Castorp valaha életében hallott; sőt ehhez képest minden más köhögés, amit addig ismert, pompás, életerős megnyilvánulásnak volt mondható; ebből a köhögésből hiányzott minden kedv és lendület, nem is löketszerűen tört fel, hanem úgy hangzott, mint valami kísérteties, erőtlen kotorászás egy felbomló szervezet pépjében.”

Fekvőkúra a Thomas Mann-t A varázshegy című művére megihlető davosi tüdőszanatóriumban, 1900-ban, innen

Erzsi egyébként a dédapám első felesége volt, aki alig több, mint egy évvel dédapámmal 1897-ben kötött esküvője után 21 éves korában hunyt el a betegségben. Azon kívül is, hogy mélyen megrendítő egy fiatal halála, mindig megborzongat Pinke Erzsi története, ha eszembe jut. Ha ő ott, akkor felgyógyul betegségéből, dédapám nem veszi feleségül a dédanyámat és én ma nem létezem. 23 halott és ezidáig 38 élő rokonom nem jöhet a világra. Morbid gondolat, de azt hiszem, tekinthetjük Erzsit árnyék-ősanyánknak, az ő halála nélkül nem jövünk létre. Ő persze nyilván csak egy a millió random tényezőből: ha belegondolunk, mennyi apró véletlen kellett és kell folyamatosan hozzá, hogy minden úgy alakuljon, ahogy alakul, szinte egészen valószínűtlen minden ember léte és sorsa. Erzsi halála így nem jelentősebb „mi lett volna” gondolat annál, mint mondjuk az, hogyan alakul a történet, ha Apám nem ül le Anyám mellé a buszon aznap, amikor megismerkedtek. De hát ez az élet, vagy mi. Mindannyian szerencsések vagyunk. Itt vagyunk. Erzsi világviszonylatban teljesen jelentéktelen története pedig segíthet megmutatni azt (ha megszorozzuk ki tudja, hány millió hasonló sorssal), milyen hatást tett a világra a tbc. Esetünkben ugyan a „szerencsés” oldalát kidomborítva, de csupán azért, mert a negatív tartományt elképzelni sem lehet. Nem hiába érdekli és borzasztja el az embereket ma is a tüdőgümőkór, kollektív emlékezetünkből kitörölhetetlenül.

Ebből a mikrotörténetből kizoomolva egy makróbb képhez: csak Iváncsán a tuberkulózis szempontjából sokat emlegetett 1901-es évben az összes, 52 halálesetből (közte több, nem természetes halálokkal, például balesetek, gyilkosság) 8 oka tüdőgümőkór, bár a számos tüdőlob, tüdőgyulladás és akár bélhurut halálokok gyanút keltenek, hogy akár több eset lett volna idesorolható. Vajon hány ember élete pecsételődött meg, hány ember sorsa kanyarodott másik irányba csak abban az éven, csak ebben a faluban?  

A tuberkulózis a szegények betegsége, erősen függ szociális és környezeti hatásoktól, még ma is feltűnik kitett társadalmi csoportokban, mint például hajléktalanok, bevándorlók, alkoholisták, háborús övezetben élők között. A XIX. század végén és a XX. században élők életkörülményei több, mint kedvezőek voltak a betegség terjedésének: az 1800-as évek végén a halálozási statisztikákat Oroszország és Ausztria vezette, ahol 1 millió lakosból 3-3500 ember halt meg évente tüdővészben, de nem sokkal marad el mögöttük Magyarország sem. 1902-es éveben hazánkban 75.000 ember esett áldozatául a gümőkórnak, az országos statisztikák szerint pedig Budapest volt a legfertőzöttebb.

"Csodaszer" TBC-re 1888-ból. Ha jól sejtem, beöntést ajánlanak. Arcanum adatbázis

A betegség ha már itt volt, nem válogatott: tehetős emberek a szegényekhez hasonlóan szintén megfertőződtek. Aki tehette, gyógyfürdőkben, később a népszerűvé váló hegyi szanatóriumokban kezeltette magát fekvőkúrával, sétával, tüdőtöltéssel, különböző diétákkal több kevesebb sikerrel. A gyógymódok ugyan a XX. század elejétől rendelkezésre állnak, a járványhelyzet a második világháborút követően kezdett csak el jelentősen javulni. Míg a század elején a szanatóriumi kezelés, aminek fontos része volt az izoláció, később, a háború után a tüdőgondozó hálózatok kiépítése, ingyenes gyógyszerezés, a negyvenes évek végén oltási kampányok majd az 1953-tól kötelező bcg oltása hozott eredményeket.

Aktuális tbc statisztikák, forrás, forrás, forrás, érdekesség

Néhány héttel ezelőtt Mlecsenkov László családfakutató posztjába futottam a Facebookon, amiben Győrfi Józsefné Mária néni, a 2158 gyermeket a világra segítő iváncsai bába történetét írta le. Megérintett a családtörténet és azok a megsárgult fotók a barázdált arcú, madárcsontú néniről, aki ezer szálon fonódik a falu történetébe, aki nagyapáinkat, nagyanyáinkat, dédszüleinket segítette a világra és volt bizalmas ismerője a családoknak a faluban és a környező pusztákon 1908-as munkába állásától. Elhatároztam, ha sikerül, megkérem leszármazottait, meséljenek még az „aranyos Gólya néniről”, hátha néhány személyes történettel, emlékkel kiegészítve kerekebb lehet története, amit megőrzünk róla az utókornak. Mária néni unokájával, a lassan 90 éves Somogyi Istvánné Polonyi Ibolya nénivel és lányával, Szalainé Katival beszélgettünk a bába néniről, a családról, tragédiákról és egy olyan korról, ami ma már –szerencsére- nagyon távolinak tűnik.

Mária néni, Bábaasszony, Nagymama... A fotó 95. születésnapján, 1973-ban készült

„Négyen voltunk testvérek” -kezdi Ibolya néni. „Ahogy mondta nagymama, öten lettünk volna, de az ötödik koraszülött volt, nyolc hónapra született. Én erre nem emlékezhettem, mert másfél éves voltam, mikor az anyám meghalt 27 éves korában. Aztán apám is meghalt hamarosan. Először elkerült Pestre aztán szívinfarktust kapott. Teljesen árvák lettünk, a nagymama nevelt fel bennünket, egyedül. Ő akkor már özvegy volt, nagyapám 1916-ban halt meg a háborúban. Emlékszem, két ágy volt a szobánkban szemben egymással, abban feküdtünk ketten-ketten. Amikor nagymamának el kellett mennie éjjel szülésre, akkor mindig megbízta a csendőrt, nézzen be a gyerekekhő. Le volt srófolva a lámpa –mert ugye villany se volt még Iváncsán, semmi... be tudott nézni ránk a csendőr az ablakon.”

Ibolya néni és lánya, Kati

„Aztán volt két mostohánk is –idős asszonyok, akik vállalták, hogy vigyáznak ránk, amíg a nagymama elvolt. Mikor picinyek voltunk, akkor vigyázott ránk a Maris. Egy nagy, erős nő volt, 70 körül. Apánk zavarta el a háztól, úgy mesélték -még élt akkor Apánk, nem tudom, hogyan került éppen oda. Ez a Maris olyan sós kenyeret adott nekünk, hogy a só kiette a szánk szélét. Nagymama hazagyütt a szülésről, mondja: Mi van veletek, milyen a szátok, mit ettetek? Hát a sós kenyeret! szólt a válasz. Mit adtál a gyerekenek? fordult apánk Marishoz, aki éppen mosott. Apánk megfogta a fejét aztán beleverte a teknyőbe, így mondta nagymama. Többet nem is láttuk. Aztán később jött még egy gondnok, az is öregasszony volt, az meg felhordta a csirkehúst a padlásra. Nagymama gyakran kapott csirkét szülésekre, hogy vigye, főzzék meg a gyerekeknek. Ez az asszony meg ahelyett, hogy elkészítette volna, a csontot adta nekünk, a hátát, lábát, ő meg fölhordta a padlásra a húst aztán meg mielőtt ment volna haza, felment a húsért és elvitte...Persze az is kiderült ugye. Azelőtt a koporsó a padláson volt. Aztán Apám belefeküdt, ott várta az öregasszonyt, mikor az ment fel a húsért. Kiugrott apám a koporsóból... Az asszony úgy megijedt Apámtól, hogy eltűnt onnan örökre...

Nagymama jóformán ilyen adományokban kapta a fizetését. Voltak itt Iváncsán jómódú asszonyok, a Bikás Juli néni, a Fazekasék, az öregapádék...mind kulák volt, tudod. Sokszor ők segítettek. Lesték mindig a nagymamát, mikor kenyeret sütöttek: „Aranyos Gólya néni, van itt egy kis tej meg aszongya.. kenyér...vigyen az árváknak!” Mi meg vártuk, mikor hozza a kenyeret...A kemencében megsült mindig erősen a kenyér, az égett, kemény tetejét, héját le szoktuk vágni. Aztán amikor már nem gyütt a nagymama, mert egyik helyről vitték a másikra szülésre –ez gyakran előfordult...akkor megettük a tetejét, mert hát ugye nem volt más. Állatot tartani, növényt termeszteni természetesen nem tudott, nem volt rá ideje. Még egy tyúk se volt, semmi. Faxos házban laktunk, jó nagy, padlós szobával és konyhával. Na azt akkor, amikor az oroszok elfoglalták a szobát, utána a konyhában aludtunk hárman.

Azt senki se tudja...annyira elszorítja a szívem... hogyan éltünk. Most gyün a március 15. Eszembe jut, hogy mentünk mezítláb az ünnepségre. Ezt elfelejteni nem lehet... Nagymama, mint hatósági bába, sokáig pengőben kapta a fizetését. Már ha megkapta. Emlékszem egyszer ment a fizetésért, mert hát köllött. Azt mondta neki a Fóris, az akkori jegyző: "Győrfi néni, nincs a kasszában pénz." Hazajött a nagymama -soha nem káromkodott- csak annyit mondott: „A tűz égesse meg, kiveszi az árvák szájából a kenyeret!”-emlékszik vissza gyerekkorára elcsukló hangon Ibolya néni.

A nélkülözés nehéz évei, szülei, nagyapja hiánya mellett további tragédiák kísérték a családot. Győrfi néni másik lánya, az 1913-ban született Mariska 21 éves korában öngyilkos lett. 1935.02.16., déli 12 óra, Iváncsa, újtelep. Halál oka: öngyilkosság, mérgezés -írja a halotti anyakönyv.

Mi történt a nagynénjével, Ibolya néni? -kérdezem. „Hát, az volt vele... nagyon szép lány volt... Anyám, mikor nagybeteg lett, apám állítólag üldözte volna szegény Mariskát... A nagymamánál megtalálta a bábatáskát, hosszú gyékénytáska volt, emlékszem, sokáig meg is volt utána. Abban mindig kellett lennie morfiumnak meg fertőtlenítő szereknek, azzal mérgezte meg magát. Ő is, nagyanyám is, anyám is itt vannak mind a református temetőben. Itt van a nővérem is. Négyen vannak a sírban.

Győrfi Józsefné, Győrfi Mariska Rózsika, Polonyi Lajosné és Polonyi Ilonka sírja a református temetőben

Az a nővére nyugszik még itt, akit a háború alatt véletlenül agyonlőttek? kérdezem óvatosan. "Igen. A Polonyi Ilonka. Négyen voltunk ugye testvérek. Az Ilonka és a Juliska egypetéjű ikrek voltak, 1929-ben születtek. A bátyám, Lajos, 31-ben, én pedig 33-ban. Ilonkát a szomszédban lőtték le ’44-ben, 15 éves korában. Baleset volt. A Szabadság utcában történt. A szomszédban voltak kukoricát morzsolni. Amikor a ruszkik mulattak, a környékbeli 16-17 éves suhancok megtalálták a nyári konyhában a puskájukat. „Nincs megtöltve, nincs megtöltve” mondogatták, de a fegyver elsült Bokor Feri kezében. Oldalba találta Ilonkát. Kifordult a bele. Kis ideig talán még volt benne élet, de hamarosan meghalt ő is. Aztán nem tudom, hány napig volt szegény teste a kamrában, mert volt ott egy kamra is, ahol laktunk. Oda lett betéve egy ágy, amin feküdt még napokig holtan, mire el tudtuk temettetni. Emlékszek én is rá, ahogy kísértük gyalog, mentünk itt a Kispesten... Volt egy asztalos, a Gergő a Táncsics utcában, az ütötte össze a koporsóját. Jól emlékszem."

Körülbelül 1928-29-ben született gyerekek iskolai fotója. Egyforma csíkos ruhában az ikrek: Polonyi Ilonka a tanítótól a második balra, Juliska a második jobbra.

Összetévesztették mindig őket, meséli Ibolya néni, ahogy a képet nézzük: „Gyere ide, csillagom, jajj, te nem vagy az, ó!” nevet, ahogy felidézi, milyen volt, amikor a lányokat összekeverték... De azért meg lehetett őket különböztetni. Az Ilonka szőkébb volt.

Hogy lehetett kibírni ennyi szörnyűséget? Nem törte meg a bába nénit ez a rengeteg tragédia?- töprengek. "Miértünk élt. Miértünk élt. Olyan pici volt... de hát az unokákért mindent megtett. Gyalog járt az apró lábaival mindenhova. Még biciklizni sem tudott. Anyám, mikor haldoklott, megfogta a kezét és azt kérte tőle: „Édesanyám, a gyerekeimet ne adja senkinek!” És ő ezt megfogadta. Özvegy létére. És akkor nem úgy volt, mint ma! Nem voltak juttatások, segélyek. Hiába volt karácsony, nem kaptunk semmit. Azelőtt így volt."

Nem adta az unokáit. A képen Polonyi Ibolya fiával, Somogyi Istvánnal, középen Győrfi Józsefné, jobbra Polonyi Juliska fiával, Marczinkó Bélával

Nem is panaszkodott?- kérdezem– "Nem. Soha"- sóhajt Ibolya néni.

"Hát igen, ez van sajnos, ez a valóság. Ha visszagondol az ember, elszorul a szíve. Gólyanéni, ténsasszony, asszonyság, nem tudom, hány neve volt neki, drága húsa" emlékszik a nagymamára a 90 éves unoka. "Az utolsó szál virágot is neki adnám. Sok szülő eldobja a gyerekét, de ő felnevelte az unokáit. Amit lehetett, visszaadtam neki, mert idős korában már én gondoztam. De engem megáldott a Jóisten! Itt a fiam, a leányom, az unokák, dédunokák. Emlékszem, az öreganyám hogy elrendezte őket! Olyan masnikat kötött a fejére –mutat a lánya felé... meg lehet nézni- mutatja gyerekei régi fotóit- hogy voltak felöltözve, milyen szépen! Mert a Jóisten engem úgy megáldott a sok nyomorúságra! Mert mindig volt is hála Istennek annyi, amennyi kellett."

Nagyapám, Király György, Századfordulótól a fordulat évéig című könyvében így emlékszik a harmincas években töltött iváncsai tavaszokra:

"Valahogy az ibolya keresése a tavasz feletti öröm jelképe volt az észak mezőföldi községekben, így Iváncsán is. A gyerekek keresték-kutatták a fakó színű ibolyát a legvalószínűbb helyén, a Gurgyó lankás oldalában. Mintha csak az Isten azért teremtette volna ide a Gurgyót a faluba- a Kispestiek szájába- hogy a gyerekek könnyen találjanak rá a sokszor megénekelt és a szívünkhöz oly közel álló igénytelen kis növényre. 

A kép forrása: Arcanum adatbázis

Miért éppen itt, a Gurgyóban nyújtja a természet oly gazdagon az ibolyát és miért nincs egy szál sem a többi járóban? Ezzel akarta tán megkülönböztetni a többitől, mint a Temetőjárót nagyságával, a Vörösjárót a vörösszínű lösszfalával vagy a Pajorhegyi járót a liciummal... Vagy talán az elmúlt századokban itt, a Gurgyóban húzódó putrik lakói telepítették "füstös gombáik" környékére az ibolyát? Ki tudná ma már megmondani.

Persze volt még másutt is ibolya -a töltés oldalában- de ide már nemcsak a gyerekek jártak ibolyázni, hanem a leányok-legények is vasárnap délutáni korzóik során. Az Adony felöli déli töltésen nem volt egy szál sem, de annál dúsabban lehetett találni az Iváncsa felöli töltés minden részén. Vajon miért volt kedvesebb a fiataloknak az itt szedett, keresett, talált kis vad ibolya -ahogy errefelé nevezték- a maga kis igénytelen, fakó, kékesszürke virágaival- mint a faluban a minden kertben pompázó nagyvirágú, lila és a virágait oly büszkén tartó fehér ibolya?

Ki tudja minek örültek tulajdonképpen... A kis védtelen ibolyának, a tavasznak, vagy az örök ifjúságnak, mely visszatér mindenkoron mint a tavasz és az ibolya, mely mindig más és mégis örök." 

Ma tettünk egy sétát a Gurgyóban és találtunk is néhány szál ibolyát -habár ez még nem a főszezon. A képek ott készültek. 

Egyéb érdekességek az ibolyáról:

A Búvár magazin 1938-ban Csapó Józsefre hivatkozva idézi a következő „gyógymódokat":
„Forró betegségben és hagymázban levőket hasznos ez virágra öntött vízzel itatni” valamint „szélütés után való fájdalmak ezen italtól megszűnnek”. Hozzáteszi: „A viola virágait nem kell sohasem forralni, hanem csak forró vízzel leönteni.”
Ibolyával kapcsolatos hiedelmek (a teljesség igénye nélkül) szintén a Búvár magazin nyomán:
„Aki az első ibolyával megdörzsöli a szemét, azt egész éven keresztül kerüli a betegség vagy pedig, aki ibolyagyökeret köt a lábára, azt senki sem éri utol.”
Az ibolya gyógyászatban, gasztronómiában, illatiparban való felhasználásáról, régi idők ibolyakultuszairól rengeteg további érdekességet lehetne írni, helyette néhány linket ajánlanék:
-Sissi (Erzsébet magyar királyné) rajongása az ibolya iránt, az ibolyafagyiról a kiváló Agytágító podcastban: ITT
-Kandírozott ibolya és ibolyaszörp receptet ezen az oldalon találtam
-Gyógynövényként való felhasználása, gyűjtési ideje, módjai, védett ibolyfajták a naturportalon
-Napóleon és az ibolya ITT 

A Herkules szobornál -naponta többször akár- elhaladtam anélkül az elmúlt lassan 23 évben, hogy rendesen megnéztem volna őt... Pedig mennyi minden történt velem abban a parkban... Volt randim Herkules mellett, kergettem a gyerekeimet a szobor körül és próbáltam őket visszatartani attól, hogy leszedjék a virágokat (legalábbis ne mindet), vagy épp násznép tagjaként várakoztam mellette, hogy valaki életének fontos pillanatánál ott legyek majd a házasságkötő teremben. Aztán egyszer csak megnéztem és rácsodálkoztam.

-Ki vagy te és mit csinálsz itt? –kérdeztem tőle hirtelen.

-Helló! Herkules vagyok. Szobor. Épp megölöm a lernai hüdrát.

-Az jó. -válaszoltam neki majd hazamentem. Mivel Facebook-on nem volt fenn, kicsit utánanéztem és –kérdeztem Herkulesnek, a következőket találtam róla:

Herkules szobra átadásakor és 2023. januárjában

A szobor valószínűleg a XVIII. században készült, A XX. század elején Budapesten a Krisztina körút 55. alatti Karátsonyi-palota előkertjét díszítette. A 30-as években a Karátsonyi család évek óta tartó hanyatlása miatt, adósságai rendezésére fokozatosan megvált értékeitől, a palotát '38-ban elbontották. Ezekben az években vásárolta meg az iváncsai Elek-család Herkulest, ami alsó-besnyői birtokukra került.

A Karátsonyi-palota főhomlokzata előtt álló Herkules

A vagyonos Elek Ferencet háború után ellehetetlenítették, birtokát "szocializálták". A szobor valószínűleg ekkoriban roncsolódhatott. A besnyői TSZ területén hányódó csonk elszállítására Bircsák Lajos kért engedélyt a '80-as évek elején, amit meg is kapott, a szobor az akkor még a református templom mellett álló Helytörténeti Gyűjteményhez került. Eredetét, valódi állapotát Fürész Gyula igyekezett kideríteni, aki több fotót is fellelt. A Helytörténeti Gyűjtemény költözésével Herkules is az egykori Községházába került. 2000-ig várta jobb sorát, amikor a Millennium évét az Önkormányzat maradandó módon kívánta megünnepelni. Bircsák Lajosné felvette a kapcsolatot Melocco Miklós, iváncsai kötődésű szobrászművésszel majd elindult a Kamaszok díszkút tervezése. "Mellékesen" Herkules dolga is szóba került Meloccóval, aki a Reneszánsz kőfaragó Rt-t ajánlotta megoldásként. Az ott dolgozó Illyés András szobrászművész állította helyre Herkulest, akit 2000. augusztus 20-án avattak fel a Kamaszok díszkúttal együtt. A szobrot 2020-ban Richter Ferenc velencei kőfaragó felületkezelte.

Csonkból félistent csinálni

Illyés András megkeresésemre elmesélte, hogy a szobor felújítása nagy munka volt és viszonylag kevés idő állt rendelkezésre, 2000-ben, nyár elején kezdték meg a restaurációt Ürömön, ahová daruskocsival szállították el a szoborcsonkot a legnagyobb körültekintéssel, nehogy szállítás során tovább sérüljön. Első feladatuk a szobor alapanyagának meghatározása volt, kiderült, hogy horvát mészkővel van dolguk. A szobor akkori állapotát Illyés egy olvadt fagyihoz hasonlította, szinte teljesen formátlan volt. A végtagok, a fej, a hüdra sem voltak meg. Herkules bunkót tartó keze volt ép könyékig illetve az oroszlánprémen lévő, Herkules testén összefonódó mancsok. Érdekes gyanúját is megosztotta velem a szobrászművész: elmesélte, hogy a felújítás során a szobron vésőnyomokat talált, ami tudatos rongálásra utal. Sajnos gyakrabban találkoznak ezzel a restaurátorok, mint gondolnánk, tette hozzá.

Herkules csonkja valamikor a '80-as években

András nagyrészt szabad kezet kapott a szobor új vonásainak megalkotásában. Néhány sötét, távoli, nem fókuszált fotó állt rendelkezésére a szobor eredeti állapotáról, ez kevés segítséget nyújtott csak, így a szobor egyik feltételezhető mintájára, egy müncheni alkotásra hagyatkozott illetve a klasszikus ókori szobrokra. Mérges, ordító arcot formázott a harcoló félistennek. Az azonosítható anatómiai pontok voltak a segítségére a test felépítésében. Cementkötésű, vízáteresztő terzithet épített fel fémvázra „mint a kőművesek a vakolatot”, majd csiszolással finomított. Herkules egy impregnáló réteget is kapott, ami védi a fagyoktól, az esők savas-kénes hatásaitól.

De mi az a hüdra és mit ártott Herkulesnek? Mit látunk a szobron?

Herkules, görögül Héraklész, Zeusznak és Alkménének halandó gyermeke a görög mitológiában, aki földi élete küzdelmeivel érdemelte ki a halhatatlanságot. Tizenkét feladatot kellett elvégeznie, hogy részesülhessen az örök életben. A hüdra (egy kilencfejű víziszörny) megölése a próbái közül a második volt. Herkules unokaöccse, Iolaos segítségével indult a szörny ellen. A hüdrát tüzes nyilakkal kényszerítette, hogy előjöjjön rejtekéből, majd buzogányával igyekezett leütni a bestia nyolc halandó és egy, halhatatlan fejét. (Ezt a pillanatot ábrázolja a szobor). Sajnos ez nem sikerülhetett, mert minden leütött fej helyére két másik nőtt. Közben a hüdra mellett egy óriási rák is megtámadta a hőst, aki nem győzte egyedül. Iolaos felgyújtotta a közeli erdőt és tüzes üszökkel égette ki a leütött hüdrafejek tövét, hogy ne tudjanak újra nőni. Herkules végül az utolsó, halhatatlan fejet is lecsapta. Elásta és sziklát hengerített fölé.

A hüdrát és a buzogányt már értjük a szobron, de az oroszlánpalást még magyarázatra szorul. A Herkules hátát borító bunda a hős tipikus kiegészítője, egy Herkulessel tizennyolc éves korában megesett történetre utal, amikor a kithairóni oroszlánt ejtette el, amely az Amphitryón és a Thespios marháit tizedelte. Héraklész megölte, megnyúzta, ezentúl pedig bőrét bundaként, levágott fejét pedig sisak gyanánt viselte.

Herkules hátulról, 2023. januárjában. Hátán az oroszlánprém

Mit üzen nekünk a szobor?

Héraklész az apotheósis, a földi szenvedéseket vállaló hőst jutalmazó istenülés mintája, a halál felett győzedelmeskedő emberi kiválóság szimbóluma. A héraklési eszmény követelménye: úrrá lenni önmagunk felett. Héraklész példája tehát az istenek közé emelő emberi érdemet hangsúlyozza, aki kiállja a ráosztott próbákat (tizenkét munka). Milyen érdekes, hogy ez a szobor ezen a ponton dupla szimbólummá válik: önmagában is az, de saját történetével, megsemmisülésével majd „újjászületésével” még inkább.

Herkules népi hős, nem elvont eszmény, a természetet leigázó (szörnyeket ölő) és a társadalmi igazságtalanságok ellen is fellépő (gonosz királyokat is móresre tanító) alak. Ideális példakép, nagyonis szobornak való.

Az okos gondolatok forrása: Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia című munkája és Bircsák Éva néni. Köszönöm a képeket és a segítséget! 

Érdekes cikket találtam a Budapesti Hírlap 234. számában, 1893. augusztus 25-éről, A nagyatya temetője címmel:

"Schiffer József iváncsai (Fejérm.) földbirtokos a falunak telket ajándékozott temető számára. E hó 19-én –mint tudósítónk írja- Schiffer Jenő V. gimnazista, ki nagyatyjánál Iváncsán töltötte a vákációt, fürdés közben a Dunába fuladt. A nagyatyja által ajándékozott temetőnek ő lett az első lakója."

A zsidó temető évek óta pusztuló, gondozatlan sírjai közül három-négy maradt meg és őrzi tovább az oda temetettek emlékét. Csodálatos módon az egyik Schiffer József, a nagyapa, a föld egykori birtokosának és adományozójának sírja. A képek ma készültek. Sajnos a héber véset számomra több okból kivehetetlen, talán valaki el tudja olvasni.

Érdekes, hogy Jenő halotti anyakönyvében a temetés helye Adony, talán az a földterület akkor közigazgatásilag Adonyhoz tartozott.

A halotti anyakönyvet nézegetve családi tragédiák sora rajzolódott ki Schifferékről. A 16 éves Jenő vízbe fulladása előtt 1887-ben öccse, a kis hároméves Schiffer Vilmos hunyt el torokgyíkban, '88-ban öt és fél éves testvére Ernő himlőben. Édesanyjuk, Schiffer Miksáné Braun Roza már '87-ben özvegy. Talán pont férje korai halála miatt szorult iváncsai apósa segítségére.

Elhagyott kalapot és kabátot talált Füssy András gazda az iváncsai határban 1893-ban, tudosított a Székesfehérvár és vidéke című lap. Füssyt rossz érzés kerítette hatalmába az elhagyott öltözék láttán így azokat az iváncsai községházhoz vitte, ahol az elöljáróság átkutatta a kabát zsebeit. Egy pakli dohány papirosára, ceruzával írt búcsúlevelet találtak benne:

Kedves feleségem Tillinger Juszti

Tisztellek és nagyon sajnálom, hogy veled tovább nem élhetek és azt sem tudhatom, hogy fiu vagy leányod született-e? De ugy gondoltam el magamba, hogy igy vetek véget a sokféle bajnak, mely előbb-utóbb életembe került volna. Isten veled kedves feleségem, Isten veled, Magyar hazám! Dein Pál.

Mint kiderült, az öltözék Dein Pál, iváncsai lakós tulajdona, aki hónapokkal korábban eltűnt a faluból, ahol tudni vélték, hogy Dein az igazságszolgáltatás elől menekül. Az adonyi főszolgabíró rájött, hogy a férfi lopott, rabolt és valószínűleg egy gyilkosságot is elkövetett, ez lehetett az említett „sokféle baj”. Egyesek szerint Dein a Dunába ölte magát végső elkeseredésében, mások viszont újabb szélhámosságot, a hatóság félrevezetését látták a történet magyarázataként, hozzátéve, hogy nehéz elhinni, hogy a 30 éves, életerős fiatalember a Dunába ugrott volna.

Kiegészítés: amit Pál valószínűleg nem tudott meg, az kiderül számunkra az adonyi katolikus születési anyakönyvből: lánya született, Mária, 1893. augusztus 30-án.