Valentin nap alkalmából felütöttem Papa krónikáit és megnéztem, mit találok benne a szerelemről, ismerkedésről, házasságról (ha már saját tartalmat csinálni nincs időm...) Tehát így ír Király György a Századfordulótól a fordulat évéig című könyvében a régi iváncsai szerelmekről, olvassátok :)

Szerelmesek 1935-ben. Fortepan/ Fortepan

Ismerkedés

A leányoknak nem volt szabad -még az 1920-as években sem- a legényeket tegezni, de a legények viszont tegezték a leányokat.

Ha a legényeknek valamelyik leány tetszett, annak kalapot emelt, de a többire rá se nézett az utcán.

Minden leányt úgy ajánlottak -a rokonság- és ha már ismerték egymást, ha az megfelelt az öregeknek is, akkor már viselkedhettek úgy, mint ismerősök.

Persze a legényeket is úgy ajánlották.

A leány, ha ismerte a legényt, a kapuba kiállhatott és ott beszélgethettek, természetesen csak akkor, ha mindkét nembeli fiatal szüleinek is megfelelt a másik.

Kalapot emelő fiúk 1925-ben. Fortepan/Fortepan

Leányok-legények kapcsolatának kialakulása a két háború között

A két világháború között a párválasztásnak még a szülők konkrét beavatkozása nélkül is sok akadálya volt. Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy sok esetben a fiúk -leányok eléggé el voltak zárva egymástól, akkor felmerül a kérdés, milyen úton jöttek létre azok az érzelmi kapcsolatok, melyek alapján a házasság létrejöhetett. Ezen a látszólagos elszigeteltségen még az egyesületek létrehozása után sem történt változás, hisz a létrejött egyesületek -melyek a fiatalságnak mindig csak egy kisebb részét tömörítette, többségében egyneműek voltak.

Ennek vizsgálatánál a problémát különböző nézőpontokból kell megközelítenünk.

 A lakosság jelentős részét az önálló parasztcsaládok tették ki, a család tagjai elszigetelten dolgoztak a saját kisebb-nagyobb birtokaikon, illetve a szorosan vett háztáji gazdaságokban.

Az arató napszámosok családtagjai kisebb-nagyobb munkakollektívákban dolgoztak.

Először nézzük, milyen lehetőség volt a parasztfiatalok ismerkedésére. A megértés céljából látnunk kell, hogy egy-egy családban-társadalmi réteghez való tartozástól függetlenül -átlag öt-tizenkettő között volt a gyermekek száma.

-A fiúnak voltak lánytestvérei, akikhez jöttek annak barátnői

-A fiúnak voltak barátai, akiket meglátogatott, azoknak voltak lánytestvérei, a húgoknak, nővéreknek barátnői, de ez fordítva is állt, vagyis:

-a leánynak voltak fiútestvérei, annak voltak barátai

-a leánynak voltak barátnői, azoknak voltak fiútestvérei és azoknak barátai.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a baráti, barátnői kapcsolatok időszakonként változtak, akkor láthatjuk, hogy igen széleskörű ismerkedési lehetőség volt a parasztfiatalok között. Ráadásul a baráti hálózat fenntartása nem korlátozódott alkalmi rendezvényekre sem.

Alkalmasak voltak ezek a találkozások egymás megismerésére, szokásainak, magatartásának, életrevalóságának megfigyelésére, a kölcsönös szimpátia kialakulására. Ugyanakkor megfosztotta a fiatalokat a gyors, szorosabb kapcsolatok kialakításától, mert gyakorlatilag szinte teljesen lehetetlenné tette még a négyszemközti szóváltást is. Miután kialakult az egymás iránti szimpátia, utána kezdték keresni a kettesben való találkozás lehetőségét.

Melyek voltak ezek?

-Hazakísérés

-Csoportból való kiszakadás

Hazakísérés. A különböző táncmulatságokról, nyilvános rendezvényekről a leány édesanyjának engedélye alapján -amennyiben ebben a fiatalok már korábban megegyeztek -a fiú hazakísérhette a leányt, azonban ilyenkor mindig velük volt a leány édesanyja is. A leány a tánchelyiségből még szükségleteit elvégezni se mehetett ki kísérő nélkül, aki általában az édesanyja volt, de lehetett a nagynénje, nővére vagy -bár ritkábban- fiútestvére is.

Vasárnap délután litániakor, esti istentiszteleteken a különböző szentségimádási alkalmakkor a leányok nagy számban jelentek meg. A fiúk egy része maga is részt vett ezeken a rendezvényeken vagy a templom előtt várta a leányt, hogy hazakísérhesse.

Vasárnap délután a leányok csoportokba verődve sétáltak az utcán, ugyanígy a fiúk is. Miután ”véletlenül” találkoztak, tréfáltak, évelődtek, hancúroztak, majd a leányok hazamentek. A hazamenő leányoknak többségében ilyenkor akadt kísérője.

A parasztlányok általában este vitték a tejet a csarnokba. A kísérő fiú ilyenkor csapódott hozzájuk.

Csavargás a töltésen. Szintén vasárnap délutáni program volt. A fiúk-leányok bandákba verődve mentek a töltésre (az Adony övcsatorna északi, tehát az Iváncsa felőli töltésre) csavarogni. Itt összetalálkoztak és a csoportok együtt mentek tovább. A töltésnek csak a közepén volt jó sétálni, így párokra szakadtak, el-el maradoztak egymástól. Bár a töltés északi oldala tele volt hatalmas bükk- és tölgyfákkal, az aljzat pedig többméteres mindenféle bokrokkal, mégis csak a füves töltés tetején lehetett sétálni, még gondolni se lehetett arra, hogy egy kis árnyék kedvéért lemenjenek a töltés oldalába. Erről gondoskodott a társadalmi erkölcs és a töltés környékét állandóan körülvevő gyereksereg.

Fürdés a Dunán. Nyári hónapok vasárnapi programja. Délután lementek csapatosan fürödni a Dunára. Egy-egy kocsi vitt egy-egy csoportot, fiút-leányt vegyesen. A kocsik kinn maradtak a Kis-Duna partján, a fiatalok pedig irány a sóderos. Sima kavicsos-homokos talaj. Sekély és meleg víz, nagy szabad strandterület. (De kár is, hogy a kavicskitermeléssel tönkretették az iváncsaiak strandját...) Vígan hancúroztak, lubickoltak a fiatalok az átlátszó tiszta vízben. Hogy valakik be ne tévedjenek a szigetbe, arra sok szem vigyázott. (Egyébként is, a szerelem, az intim kapcsolat akkor még magánügy volt és nem tartozott a nyilvánosság elé).

Fürdőző fiatalok 1926-ban. Fortepan/ A R

Beszélgetések. Tavaszi-nyári napokon úgy estefelé a leányok kapáltak-locsolták a ház végénél a virágos kerteket. Az arra vetődő fiúk meg-megálltak beszélgetni a kisajtóban és bizony előfordult, hogy csak az vetett véget az estébe nyúló csevegésnek, hogy a család valamelyik kisebb tagja kiment érte „Idesanyám azt izeni, gyere be”. A szülők sohasem szóltak a leányuknak, nehogy a fiú azt higgye, hogy az ő személye ellen van kifogásuk.

A parasztfiatalokról írtak ha kisebb mértékben is, de vonatkoznak a törpebirtokos és a napszámos fiatalokra is.

Döntő többségben a törpebirtokosok is napszámosok voltak, de azzal a lényeges különbséggel, hogy azok a napszám egy részét annál a parasztnál dolgozták le, aki a földjüket megművelte.

A napszámosok, akik végigjárták Latyaktól Rohodáig az összes pusztákat -Sörkevár, Sinatelep, Kispuszta, Járás, Alsóbesnyő, Felsőbesnyő, Katalin stb. szinte tízéves koruktól kezdve fiúk-leányok egyaránt – közöttük más társadalmi kapcsolatok alakultak ki.

A hosszú út, az aratási együttbandázás a pusztákon, a munkafolyamatokban való közös részvétel (kaszás-kettőző stb.) következtében a kapcsolatok kialakulása gyorsabb és közvetlenebb volt, illetve lehetett. A párválasztás is inkább a közös munka során kialakult kapcsolatokra volt visszavezethető.

Többször szerepelt az előzőekben az ismerkedés szó. Ez a mi viszonyaink között nem szó szerint értendő, hisz a faluban szinte minden fiatal ismerte egymást személyesen az iskolából, családból, utcáról, templomból vagy a szórakozóhelyekről. Ismerkedés alatt a megismerésre való törekvést értettem.

A pusztaiakról és a summásokról nem szóltam, nem szólok. Ott más, számunkra, falusiak számára idegen erkölcsi normák uralkodtak. Egyébként is, Latyak kivételével más puszta nem tartozott Iváncsához, bár voltak béresek Belmajorban is.

Ismertük a pusztaiakat és az egymást váltó summásokat, de kapcsolatunk nem volt velük. Nem voltak idevalósiak.

Intim kapcsolatokról natúrban

A fiatalok közötti nem kapcsolat létesítése gyakorlatilag egyet jelentett a terhességgel, mert a szexuális kapcsolatok terén nemcsak a fiatalok, hanem sok esetben még a szülők sem ismerték a terhesség megelőzésének legelemibb módszereit sem.

Az angyalcsinálásnak becézett tiltott terhességmegszakítás nemcsak büntetendő cselekmény volt, hanem életveszélyes is, mert az angyalcsinálók primitív eszközeikkel nem egy esetben a nő halálát okozták. Nehezítette a helyzetet, hogy amelyik leány teherbe esett, félt szüleitől, szégyellte mások előtt, és igyekezett titokban tartani, ameddig csak lehetett. Azután pedig már nem lehetett rajta segíteni. Ebből következett, hogy a titokban létrejött nemi kapcsolatok következménye lett:

-házasság

-törvénytelen vagy más néven: zabi gyerek

-öngyilkosság

A teherben maradt leányt -az úgynevezett megesett leányt- ha minden egyéb kategória stimmelt még akkor sem biztos, hogy elvette a fiúja feleségül, egy ma már hihetetlennek tűnő indoklással: „A saját kurvámat csak nem veszem el feleségül.” Persze nem ez volt a jellemző.

Ha a szülők kénytelen-kelletlen tudomásul vették a helyzetet, akkor vállalták a gyerek nevelését, a leány pedig eltűnt a látóhatárról, elment Pestre szolgálni cselédlánynak.

Cselédlány 1930-ban. Fortepan/ Lőrinczi Ákos

Ha a leány úgy érezte, hogy nincs kiút, akkor nem maradt más hátra, mint az öngyilkosság. Érdekes módon mégis mindig akadtak leányok, akik megszülték a nemkívánt gyermeket, és nemcsak tudomásul vették, el is fogadták a falu erkölcsi ítéletét, hogy ők a falu szemete. Ahhoz tartották magukat, és ez szerint éltek, úton-útfélen létesítettek kapcsolatokat. A férfiak úgy tekintették őket, úgy tartották számon, még maguk is természetesnek tartották, ha leszólítják őket, akkor menni kell. Szegény megesett leányok felett pedig azok a nők törtek legelőször pálcát, akik hasonló cipőben jártak, de valahogy sikerült nekik megúszni, például házasság útján.

Persze igazságtalanok volnánk, ha az általánosból visszakövetkeztetnénk az egyesre. Sok férfi volt, aki később mégiscsak feleségül vette a tőle megesett leányt, és a gyermeket sajátjának ismerte el. Voltak leányok, akik miután gyermeküket megszülték visszavonultak, minden társadalmi kapcsolatot megszakítottak. Ezeket a közvélemény néhány év után rehabilitálta azzal, hogy „egyszer baszott, akkor is fölcsinálták”. Ezek néhány év múlva rendszerint férjhez mentek és szörnyű erkölcsös asszony lett belőlük.

Néhány gondolatot még a helyi urakról: Vajon a nemi kapcsolatok terén is lenézték a pórnépet?

Hát, ami azt illeti, házasságot ugyan nem kötöttek velük, de egyébként nem irtóztak a szegények leányaitól, feleségeitől. E téren …… vezetett, akinek miután fiúgyermeke született …… (a gyermek Pesten született meg, árvaházban nevelkedett és …… lett belőle). Utoljára apja temetésén láttuk. Az …… úr levonta a következtetéseket, és ezután csak fiatalasszonyokkal tartott kapcsolatot. Így született és nevelkedett fel például …… kakukkfiókaként. Bár kineveztette a csinos fiatal szomszédasszony férjét …… mégsem tudja senki, hogy a …… gyerekek közül melyiknek az apja.

Felvetődhet, hogy miért kell e néhány ezrelékkel egyáltalán foglalkozni, egyetlen helytörténeti munka sem foglalkozik vele. Hát éppen ezért. Ha őszintén akarjuk bemutatni e kor ifjúságát, ez is hozzátartozik a képhez.

Ki az életet, ki a halált

John Everett Millais: Ophelia, 1851-52, olaj, vászon

1. Jóképű parasztlegény volt …… a Fő utcában, de a vékonyka leány, …… se volt megvetendő teremtés a …… táján. A történetünk kezdete szokásos, a fiatalok megismerkedtek, összemelegedtek. A közeli Gurgyó is csábítólag hatott, így aztán megesett a baj. A leány apja, amikor tudomást szerzett leánya állapotáról, no meg arról, hogy az udvarló kezd elmaradozni, elhatározta, hogy rövid úton tisztázza az ügyet.

Zsebre tette pisztolyát és felkereste a fiút. Beszélgettek. Az apa röviden a tárgyra tért. „Vagy elveszed a leányomat vagy agyonlőlek” mondta határozottan, miközben ölébe fektette pisztolyt tartó jobb kezét. Rövid idő alatt tisztázódott a fiú házassági szándéka, az esküvő időpontja és minden egyéb lényeges kérdés. A megállapodásokat betartották és az élet ment tovább.

2. A …… csinos, jó fiú volt. Jó előérzettel választotta meg jövendőbelijét -mert bár ő maga szegényparaszt családból származott- a jómódú …… leányát, …… szemelte ki. A fiatalok megszerették egymást, bár nem lehet tudni, hogy a fiú szerelméből mennyi esett a leányra és mennyi a leány várható örökségére. A leány szülei azonban egyáltalán nem lelkesedtek kislányuk választottjáért, és el is tiltották a további találkozásoktól.

Szegény leány lúgkövet ivott és hetekig szenvedett, mire meghalt. A fiú csak a temetés után -mikor már senki sem volt ott- helyezhette el a leány sírjára a koszorút, melyet a szülők másnap reggel ledobtak róla. Őt okolták leányuk haláláért.

Történtek pedig mindezek az 1930-as évek vége felé és az 1940-es évek legelején.

Házasságok a földön köttetnek

Pár 1910-ben. Fortepan/ Hanser Mária

A különböző nemű fiatalok közötti kapcsolatok kialakulásáért az iváncsaiaknál a lakosság összetételénél, vagyoni viszonyok különbözőségénél, a felekezeti különbségeknél a lakosság foglalkoztatottságánál és a főváros viszonylagos közelségénél fogva talán több tényező befolyásolta, mint a környező többi településen. Ha azt vizsgáljuk, hogy melyek azok az alapelvek, melyek a fiatalok kapcsolatait befolyásolták, az alábbi fő tételeket állíthatjuk fel.

-Suba a subához, guba a gubához elv itt is érvényesült

-Katolikus katolikussal, református reformátussal köthetett házasságot

Ezeknek az alapelveknek figyelembevétele mellett a fiatalok párválasztása szabadon érvényesült és a szülők nem avatkoztak be a párválasztásba. Szinte teljesen ismeretlen volt a gyerekkorban a gyerekek összeboronálása, az, hogy „ha nem párja cimborája, majd megszokják egymást”. Nézzük meg ezek után, hogyan alakulhatott a „suba a subához, guba a gubához” elv.

-Módos parasztlegény csak módos vagy középparaszt leányt vett feleségül

-Módos paraszt leánya csak módos vagy középparaszt legényhez mehetett feleségül

-Középparaszt családból származó legény választéka szélesebb volt, a módosparaszt leánytól a kisparaszt leányig választhatott

-Középparaszt leánya férjhez mehetett a közép és kisparaszt legényen kívül a nincstelen iparoshoz is, mert az mellett kevesebbet kell dolgozni

- A kis- és törpeparaszt legények „a magukhoz valókon” kívül házasodhattak fel és le egy-egy fokozattal, de köthettek házasságot iparos családból származó leányokkal is.

Általában ugyanez vonatkozott a kis- és középparaszt családból származó leányok házasságkötésére is.

-Iparos legények, ha nem iparos családból választottak feleséget, akkor lehetőleg középparaszt családból származó leányt igyekeztek feleségül venni.

A napszámos családból származó fiatalok részére megengedett volt az egy fokozattal magasabb kategóriával a házasságkötés, de megengedhetetlen volt a „társadalom aljával”, a gazdasági cselédekkel való kapcsolat.

A gazdasági cselédek csak másik falusi vagy pusztai cselédekkel kereshettek tartós boldogságot.

Ezzel az első alapelvünk részleteit tisztáztuk. Így kategorizálta az íratlan társadalmi erkölcs, melyet nem is annyira szülői nyomásra, mint inkább jól felfogott érdekből a fiatalok döntő többsége be is tartott.

Felvetődhet azonban, hogy mi történt akkor, ha valaki fittyet hányt ezekre a társadalmi elvárásokra és „felkapaszkodott” vagy a „pocsolyába keveredett”. Valójában semmi. A szülők, esetleg a rokonok morogtak egy kicsit -ki-ki a vérmérséklete szerint- aztán napirendre tértek a dolog felett, ha a házasság jól sikerült. Ha viszont nem sikerült a házasság, akkor annál többet emlegették, hogy „lám, megmondtuk”.

Felmerülhet, hogy mégis mivel magyarázható, hogy a faluban kialakult társadalmi erkölcs végső soron soha nem ítélte el komolyan a „szabályok” megsértőit. Erre egyetlen elfogadható magyarázatot találunk. Azt, hogy az egész község lakossága a környező pusztákról került be a községbe, ahol cseléd volt, esetleg korábban is a községben volt cseléd. Az emlékek még frissek voltak, a rokoni kapcsolatok élőek.

Kivétel lehetett volna az a néhány lecsúszott hétszilvafás ivadék, azonban időközben ezek felolvadtak (asszimilálódtak) a volt pusztaiak között.

A társadalmi erkölcs szabályait tehát át lehetett lépni, azonban erre csak ritkán került sor. A szabad párválasztás tehát mégsem volt oly szabad, mert a tudatot áthatotta a gazdasági kényszer, az, hogy a házasélet gazdasági alapja a javak birtokában vagy azok hiányában könnyebb vagy nehezebb lesz.

A fiatalok közötti kapcsolatok alakulását még egy másik tény is bonyolította, ami miatt szándékosan nem használtam a falu 99%-a parasztlakossága fiataljai között a réteg, a kaszt vagy elkülönülés fogalmát. Mert ilyen itt elenyészően kismértékben fordult elő. A napszámos és a módosparaszt gyerekei együtt tanultak és játszottak színdarabot, együtt jártak a bálba, együtt rendezték a szüreti mulatságot és a legtöbb esetben együtt lucáztak, betlehemeztek, bandáztak. A házasság az persze más.

A megosztottság másik oka az volt, hogy a lakosság több, mint 50 %-a katolikus és közel 50 %-a református volt, hacsak nem számolom azt az 5-10 családnyi zsidót.

A katolikusok-reformátusok között jó kapcsolat volt és az 1930-as évekig szinte csak annyi volt a különbség, hogy a fiatalok egy része az egyik templomba járt, a másik része a másikba. A felekezeti egyesületek létrehozásával bár ez a harmonikus kapcsolat megbomlott, közöttük villongás nem volt -ezzel a két felekezet egyházatyái szórakoztak. A különböző felekezetű fiatalok közötti házasság azonban tabu volt és ennek áthágóit már nemcsak a közvetlen hozzátartozók nehezményezték, hanem elítélte a társadalmi erkölcs is.

Bár voltak vegyes házasságok, ezt általában sem a kiadó, sem a fogadó felekezethez tartozók nem nézték jó szemmel, annak ellenére, hogy az ellentétek kialakulásának eredeti okára emlékeztek volna. (A XVIII. században még a község gazdái, tulajdonosai a református kisnemesek, szolgáik pedig a katolikus jobbágyok voltak.)

Volt még két vékony réteg, melyről idáig nem történt említés. Az egyik ilyen csoport volt az állami alkalmazottak köre: a vasutasok, postások, csendőrök, rendőrök, fináncok családtagjai. Ezeket a közvélemény abban a közegben tartotta számon, melyből kikerültek, hacsak körülményeikben valami lényeges változás nem történt, bár ők inkább az iparosok csoportjába igyekeztek magukat több-kevesebb sikerrel besorolni.

A másik szintén vékony réteg volt a falusi értelmiség. Az értelmiségi fiatalok közül a férfiak egy része igyekezett jobbmódú parasztleányt elvenni feleségül, mint például a ……, míg mások jobbmódú értelmiségi leányokat, pl. …...

Az értelmiségi leányok minden körülmények között igyekeztek értelmiségi férfihez menni feleségül, és ha ez nem sikerült, akkor inkább pártában maradtak sem minthogy rangon aluli házasságot kössenek. Pl.: …... Ez alól csak nagyritkán akadt kivétel.

A rejtély megoldódik

Táncmulatság. Fortepan/ Baráth Endre

Az egyik leány anyja panaszkodott, sehogyan sem érti, hogy lehet, hogy a leányát fölcsinálták, amikor nem jár egyedül sehova, de ha valahova megy is, ő mindig vele megy, és ilyenkor mindig zárt bugyi van rajta. Otthon is szóba került az asszony panasza, hiszen úton-útfélen hangoztatta az eset érthetetlenségét. Az egyik lány is nyaggatta bátyját, ha tudja, magyarázza meg neki. Jó, mondta a bátyja, majd legközelebb megmutatom. Sor is került rá nem sokkal később még 1921-ben az egyik alkalommal, hogy bál volt a Jakab-féle kocsma udvarán.

A bátyus, amikor már jól előre haladt az idő, felkérte húgát táncolni és közölte vele: „Most egy darabig nem adlak oda senkinek és figyelj!” Azzal kitáncoltak a tánctér hátsó szélire, oda, ahol már alig volt fény. Kitértek a menetből és végig csak a sötét rész peremén táncoltak. Egy-egy tánc általában fél óráig tartott. Egyszer csak észrevették, hogy egy-egy pár áttáncol az ő záróvonalukon, és beletáncol a sötétbe, de még mielőtt vége lett volna a táncnak, vissza is táncoltak. Az udvar végétől nem messze, ott volt sűrű fáival és bokraival a Nuszbaum-kert. Két táncot jártak így végig a sötétség peremén és ezalatt 5 vagy 6 pár tűnt el a sötétben, rövidebb-hosszabb időre. Ezalatt a kísérő édesanyák az udvar másik végén a lámpa alatt ülve, zenét hallgatva őrködtek lányaik erkölcse felett.

-Érted már? -kérdezte a legény a húgától a tánc végén.

-Értem -mondta a lány.

 -Akkor jól van és fogd be a szád.

Milyen szédítő sebességgel változik a világ! Az evolúció már 300.000 éve hozzánk hasonló humánokat gördít le a futószalagról. Milyen aránytalan ez a változatlanság ahhoz képest, ami az életmódunkkal, a társadalmunkkal történik… Két, röpke 58 évvel ezelőtt (legyünk nagyvonalúak: 60 éves) elfogott levelet szeretnék megmutatni: egy végül el nem küldött feljelentést és egy névtelen panaszlevelet.

Csodálkozzatok ti is: igen, így nézett ki a vélt vagy valós sikkasztási ügy egy mezőföldi kis faluban és igen, így, ilyen nyelvezettel íródott egy egyszerű ember bejelentése a szemét miatt. A megjelenő neveket eltávolítottam, hogy védjem magam a kavics- és számológépmutyizók leszármazottjainak haragjától (ez itt vicc, de csak félig).

„Feljegyzés

Járási Tanács V.B. Elnökének

Dunaújváros

(…)

Közel 1 évi távollét után, amikor ez évben munkába álltam ill. azt követő hónapokban több olyan értesülést szereztem különböző forrásokból -többségében XY-nal folytatott magánbeszélgetések során- hogy a községi tanácsnál anyagi kihatású visszaélések történtek. Így pl.:

• XY tulajdonát képző- és általa az irodában használt- szorzógépet nem XY vásárolta ill. nem a saját pénzéből, hanem fiktív irodagép javítási számlával egy magánkisiparostól.
• XY XY-nak „kölcsönadott” 1966 őszén 36 m³ dunakavicsot- amiből lakóházának az alapja készült- melyet a tanács 1966 őszén a fejlesztési alap terhére vásárolt- a mai napig sem adta vissza a Tanácsnak, sőt a részére „kölcsönadott” dunakavicsból XY-nak, 8 m³-t továbbkölcsönzött, amit XY sem adott vissza a Tanácsnak. XY az általa XY-nak kölcsönadott kavics helyett az időközben ismételten -1967-ben- vásárolt kavics helyett az időközben ismételten -1967-ben- vásárolt kavicsból szállíttatott a Tanács költségén fuvarossal a lakásának az építkezéséhez. Ez sem került megadásra.
• 1967 évben a keserűvölgyben az út került feltöltésre. Az út feltöltés csak minimális mennyiségű föld megmozgatásával járt, ugyanakkor XY magánfuvarozónak többezer forint fuvardíj került kifizetésre. Ugyanezen idő alatt XY lakásépítéséhez is ő végezte a fuvarozás bizonyos részét. Állítólag a saját lakásépítésre végzett fuvarok is a keserűvölgyi fuvarok terhére lettek elszámolva.
• 1967 évben lakása építéséhez Százhalombattáról hordta a gépkocsi a téglát. XY takarítót térítés nélkül vette igénybe a rakodáshoz XY.

(…)

• XY 1968 év elején az eboltás során a XY elvtárs feleségének félnapi közreműködéséért 180 Ft. munkabért utalt ki, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy XY elvtársat esetleges intézkedéseiben befolyásolja.

(…)

• Másnap XY benyújtotta az úti számlát. 2 napot számolt el vonattal +2 napi napidíjat arra való hivatkozással, hogy ő fizette amit az XY elvtárs megivott és nem kívánhatom, hogy ő ezt saját zsebéből fizesse. (…)
• Az 1967 évben vásárolt és folyamatosan -jelenleg is- felhasználásra kerülő kavicsból mindenki kölcsönözget, hogy ezekből mennyinek van írásos nyoma, ezt megállapítani képtelen vagyok. (…)

Ilyen körülmények között a becsületes és tiszta gazdálkodást nem látom biztosítottnak. Nem akarom, hogy az események magukkal sodorjanak, ezért kérem az Elnök elvtársat, hogy -amennyiben szükségesnek látja- a fentieket vizsgáltassa ki.

 Iváncsa, 1968. szeptember 14.”

„Kirój elvtárs felhivom a figyelmedet legy szives szakicsál magadnak el egy fél órát és nézd meg aszt a bizónyos gurgyót má nem csak Kólerá fészek van hanem egy igazi lepratelep eszt nem lehet egyfalu középen meg szivelni szóljál a Dömötör elvtársnak is hogy ne zemeg öis mért hanem akór majd iró a felsö szervekhez akik el intézi most letjátam égyék nap megvoltam- lepödvel hogy miva ót véletlen vit ara az utam csa meg áltsz és néztem hát tinem tugyatok hogy óda horja az lélfalu a piszkót

legy mindenkinek egy szémet gödre és rakja óda apiszká most már itjának a Téeszkocsik nemlehet is asok piszot sögösinlézést kérek tiszteletel”

Az Arany János utcában már napok óta parkol egy céllövölés bódé, lakókocsik, valami határozottan készül. Búcsú lesz a hétvégén, a vándoréletet élő hintások és árusok egy része már megérkezett. Igaz, egyre kevesebben vannak, évről -évre kisebb és hitványabb a búcsú, de valahogy a nosztagiám és a hagyományszeretetem képtelen elengedni. Minden évben ki kell mennem venni valamit és meghintáztatni a gyerekeket. Nem volt ez mindig ilyen kelletlen. Még néhány évtizeddel ezelőtt is komoly érdeklődésre tartott számot, nagyszüleink idejében (és még korábban), pedig az év egyik legfontosabb eseménye volt Iváncsán (is). Szeretném megmutatni, nagyapám, Király György hogyan emlékezett a 30-as évek búcsúira és megosztanám veletek azt is, mit találtam az iváncsai katolikus templomról és a búcsúkról általában.

Emlékek a 30-as évekből

"Szeptember harmadik vasárnapjára esik az iváncsai búcsú, a szent kereszt felmagasztalását követő vasárnap. Már hetekkel előtte elkezdődött a házaknál a nagytakarítás, mégis a készülődés a búcsú hetében érte el a csúcspontját. Méltán vetélkedett, sőt egyben másban túl is tett a húsvéti, nagyheti készülődésen.

Meszelés, takarítás, ház környékének rendezése, az úttest megfogasolása, árkok, járdák tisztítása éppúgy hozzátartozott a készülődéshez, mint a sütés-főzés és a vendégvárás.

A búcsú az egyetlen olyan katolikus ünnep volt, mely rövid idő alatt a felekezetek fölé emelkedett és a református, evangélikus, valamint a zsidó éppúgy ünnepelte, mint a katolikus.

Közben a katolikusok között is mind több akadt, aki nem tudta, nem ismerte, hogy mit ünnepel tulajdonképpen a búcsú napján. 

A község fiatalsága különösen nagyon várta a búcsú napját. A gyerekek a ringlispit (körhintát), melyet kézzel hajtottak a gyerekek, és aki kilenc menetet hajtott, az a tizedik meneten felülhetett rá.

A sátorok alatt minden volt, amit csak gyerek megkívánhatott, a céllövölde óriási durranásaival, a siflisek (mézeskalács-árusok -a szerk.), törökméz-árusok „Idenézz, törökméz, fele cukor, fele méz!”, a vattacukor-készítők, a limonádéárusok.

Legények-leányok a lánchintát és a hajóhintát szerették, ahol nagyokat lehetett sikítani. A lánchinta hajtás nehezebb volt, ott már öt menet hajtásáért fel lehetett ülni rá.

Már a kora délelőtti órákban megkezdődött a búcsúi nagyüzem, de a csúcsforgalmat csak a délutáni órákra érte el, amikorra egyik-másik gyereknek már elúszott a zsebpénze.

A búcsúi forgatagban külön szám volt a bosnyák, a jellegzetes boszniai öltözetben lévő vándorárus, aki nyakába akasztva hordta üzletét, a bicskát, borotvát. „Bicskát, borotvát, bicskát, borotvát” ismételte szüntelenül.

Elmaradhatatlan tartozéka volt a búcsúnak a szabottárus, az egyetlen, akinél nem lehetett alkudni. Ő csak mondta szakadatlanul: „Hétért darabját, hogyha viszket vakard hát, hét, hét, minden darab hét, hét az ára szabott ára, hét, hét, minden darab hét”.

Az árusok a Hangya bolt előtt és a Hangya-köz déli oldalán voltak az árokparton, arccal az épület felé. A sátrak és az épület közötti járdára volt bezsúfolva a tömeg, melyben az iváncsaiakon kívül itt voltak a környező puszták lakói is: Sinatelepről, Besnyőről, Kispusztáról, Katalinról, Rohodáról, Sörkevárról, Járásról és a többiről.

A lánchinta, ringlispi és a hajóhinta a Hangya kertjében voltak felállítva azon a tájon, ahol később a Tüzép-telep nyugati vége volt (a nagyraktár akkor még nem volt ott). Fehér kukoricával volt bevetve, hogy búcsúra le lehessen takarítani.

Este aztán megkezdődött a másnap hajnalig tartó búcsúi bál. Rendszerint valamennyi kocsmában mulattak, táncoltak a fiatalok -és néhanapján verekedtek is. Húzta a cigány estétől reggelig, bár előfordult, hogy valamelyik korcsmáros jó üzlet reményében kihozta az adonyi fúvószenekart, igaz be is csukhatta a boltját, mert ahol nem volt cigányzene, ott iváncsai nem érezte jól magát és így nem is ment oda. A perkátai cigányok uralták a mezőnyt. Hogy is kezdődött? „Nincs ruhája a perkátai cigánynak. Se ruhám, se cipőm, rongy a harisnyakötőm.”

A búcsú hagyománya

Hogy mi az a búcsú, segít megérteni a szó etimológiája. A Czuczor-Fogarasi-féle szótár a következő jelentéseket hozza: 

"BÚCSÚ (…) fn. (…) Régiesen: bulcsu, bolcsu, bocsu. 1) Elváláskor, eltávozáskor mondott végszó, illetőleg bizonyos köszönés, jókívánság, magaajánlás mind a két részről. Bucsút venni, s odább menni. (…) Eredeti jelentése bocsánat, mennyiben népies szokás szerint az elváló bocsánatot szokott kérni, ha talán valamivel megbántotta a maradókat. Ugyanezen alapfogalom rejlik az elkövetkezik (elbucsúzik) szóban is, mely annyi, mint másokat megkövetve elmegy. (…) 2) Egyházi ért. a bűnökért szenvedendő büntetések elengedése bizonyos föltételek mellett, bűnbocsánat. (…) 3) Egyház vagy templom napja, midőn a templom védszentének vagy fölszentelésének innepe tartatik, mennyiben a megjelenő hívek gyónás és áldozás által bűnbocsánatot nyernek. Búcsú van a faluban. Búcsúra menni."

Többféle búcsú is létezik, például a fogadalmi búcsúk, amelyek „nem egyházi rendelkezésen alapulnak, hanem helyi eseményhez vagy csodához fűződve keletkeztek. A pestisbúcsúk ált. Mária-napra esnek, a győzelmi búcsúkat az évford. napján tartják.” írja a Magyar Katolikus Lexikon. Ezek a közösség életét meghatározó események, a székesfehérváriak például már 1793 óta emlékeznek meg január 20-án a város fogadalmára hálát adva azért, hogy szerencsésen megmenekültek a pestisjárványtól.

Az iváncsai búcsú azonban nem ebbe a kategóriába tartozik, a mi ünnepünk a katolikus templomunk ünnepe.

A katolikus templomunk neve, hivatalosan titulusa vagy címe: Iváncsa -Szent Kereszt felmagasztalása plébánia. A „Templom címe (lat. titulus ecclesiae): isteni vagy teremtett személy (szent), akinek tiszteletére egy templomot szentelnek, elneveznek. A személy mellett a templom címe lehet a hozzá tartozó misztérium is. - Az isteni személy a templom címében lehet maga a Szentháromság, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek, és Jézus Krisztus; teremtett személy lehet a Bold. Szűz Mária, az angyalok mind v. egyenként (Mihály, Gábor, Ráfáel), szentté avatott férfiak és nők (…) Hozzájuk tartozó misztérium Jézus, a Bold. Szűz és a szentek életének főbb eseményei.” írja a Magyar Katolikus Lexikon.

A templombúcsút vagy torkosbúcsút (mint amilyen az iváncsai is) általában a templom védőszentjének ünnepén, illetve hivatalos egyházi nyelvhasználattal élve, a templom címének ünnepén tartják. A templom címe nem véletlen, a templomunk ereklyéjéhez tartozik: az iváncsai katolikus templomban Jézus keresztjének egy darabját őrzik, ünnepe így a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe lett.

A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe 335. szeptember 13-ára nyúlik vissza, amikor Jeruzsálemben felszentelték a bazilikát, amelyet Nagy Konstantin császár emeltetett Krisztus sírja fölé. A Szent Keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. Mindhárom kereszt és az INRI-tábla is előkerült, nem lehetett azonban megállapítani, hogy a három kereszt közül melyik volt Krisztusé, ezért Makárius jeruzsálemi püspök mindhármat hozzáérintette egy halálos beteg asszonyhoz, aki az egyiktől meggyógyult. Így azonosították, melyik Krisztus keresztfája. A Keresztet szeptember 14-én ünnepélyesen felmutatták az összegyűlt népnek. Innen az elnevezés: Szent Kereszt felmagasztalása. (Forrás: magyarkurír, Katolikus Tábori püspökség).

Milyen közösségi programokból válogathattak az iváncsaiak 50 éve? Mi történt a Klubkönyvtárban? Miről ülésezett a Végrehajtó Bizottság? Mit vetítettek a Moziban? Válaszok és filmajánló alább.

1) 1974. augusztus 2, 19 óra: Kakuk Marci (magyar játékfilm, 1973, rendezte: Révész György) 

Az IMDb-n 7,4/10-re értékelt filmről ezt írja a port.hu: "Kakuk Marci eltemeti részeges szüleit és ráun az inaskodásra meg a pofonokra, Soma barátja bölcsességén és nyugalmán okulva, szélhámos legénnyé, csavargóvá válik. Somával együtt indul útnak, hogy mindig más helyen, furfanggal és kalandokban keressenek megélhetést és asszonyt. Útjaik hamarosan különválnak, de mindig találkoznak, mindig egymásba ütköznek, és Soma sok borsot tör Marci orra alá. Marci a szélhámosságok bonyodalmaiban, a szoknyavadászás izgalmai között, találkozik az igaz szerelemmel is, de az végül pénzesebb helyre pártol tőle. Marad számára továbbra is a szabadság, a kerek világban, és mindig mások fészke, ahonnan éppúgy kiröpítik, mint eddig."

A film alapjául Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci-regényei szolgáltak, melyekről így ír A magyar irodalom története: "Íróink a múlt században a nem létező őseposzt akarták újjáteremteni, Tersánszky pedig egy valóságos mesehőssel, egy magyar Till Eulenspiegellel gazdagította irodalmunkat, mert Kakuk Marcija az elmúlt évtizedek során szinte magyar népmesei hőssé vált az olvasók tudatában."

A zenés filmben nem kisebb színészlegendák játszottak, mint Harsányi Gábor, Haumann Péter, Gobbi Hilda, Szacsvay László vagy Bujtor István.

2) 1974. augusztus 4, 17 óra: A jövő emlékei (nyugatnémet dokumentumfilm, 1970, rendezte: Harald Reinl  Erich von Däniken regénye alapján)

3) 1974. augusztus 9, 19 óra: Medve és a baba (L'ours et la poupée, francia vígjáték, 1970, rendezte: Michel Deville)

A Jean-Pierre Cassel által alakított csellista, Gaspard vidéki, csendes életet él nagy házában. Nyugalmas napjait egy karambol változtatja meg, egy Rolls-Royce-ba ütközik. Vezetője Felicia (Brigitte Bardot), egy fiatal, szép, gazdag, szemtelen nő, aki elhatározza: meghódítja a férfit. Vajon eléri-e a célját?

A Medve és baba 6,3/10 értékelést kapott az IMDb-n.

4) 1974. augusztus 11, 17 óra: Egy bolond Párizsban (Un idiot à Paris, francia vígjáték, 1967, rendezte: Serge Korber)

René Fallet 1966-ban azonos címen megjelent regénye ihlette a filmet. A történetben a bolond Goubi az allier-i Jaligny falujából arról álmodik, hogy felfedezze Párizst és az Eiffel-tornyot. Egy nap a két Grafouillières testvér megtréfálja Goubit, leitatják és Párizsba viszik. A mámorból reggel felébredt bolond magára marad a fővárosban és különféle kalandokba keveredik: letartóztatják, de pártfogóra talál és spoiler alert: végül meg is házasodik. 

Értékelése IMDb-n: 6/10

5) 1974. augusztus 18, 17 óra: Kezed melegével (Tsutisopeli, szovjet dráma, 1971, rendezte: Shota Managadze és Nodar Managadze)

"A nyolcvanéves Szidónia az isten háta mögötti kis grúz falu kútjánál visszaidézi a múltat, amikor még fiatal lányként szökkenve vitte a korsó vizet, s ma ugyanaz a korsó nehéz, mint a kő. Merengése közben felidéződik egész élete, mely kész történelem..." írja a port.hu

6) 1974. augusztus 23, 19 óra: Baleset a tengerparton (Qui?, francia-olasz thriller, 1970, rendezte: Léonard Keigel)

"Szitkozódó, verekedő fiatal pár egy bretagne-i szálloda udvarán. A férfi brutálisan belöki a nőt a közelükben álló Alfa Romeóba azonnal indít és eszeveszett hajtásba kezd. A tengerpart mentén vezető országúton óriási tempóban kanyarog, semmibe véve a legelemibb forgalmi szabályokat. Nyilván, hogy partnerére még jobban ráijesszen, letér az útról, a lejtős sziklás parton száguld tovább. Pár perccel később már nem ura a kocsinak, nem tud lefékezni — az autó a hullámokba zuhan.
Gyilkosság, vagy baleset? A film rendkívül izgalmas, jól bonyolított krimi, amely végig tartogat meglepetéseket, s ezzel az érdeklődést az utolsó kockáig fenntartja. A rendezés gyorsan pergeti az eseményeket és mégsem fogy, ki az ötletekből. A film modern ritmusú zenéjét a legjobb beatzenekarok szolgáltatják." írja a kritikustomeg.org

Főszerepben: Romy Schneider és Maurice Ronet. Értékelése IMDb-n: 5,6/10

7) 1974. augusztus 25, 17 óra: Murphy háborúja (Murphy's War, amerikai-angol háborús filmdráma, 1971, rendezte: Peter Yates)

"A második világháború utolsó napjaiban a trópusi vizeken portyázó német tengeralattjáró elsüllyeszt egy angol kereskedelmi hajót, a legénységet pedig kegyetlenül lemészárolják. A helyi lakosok, élükön a fehérbőrű doktornővel, pártfogásukba veszik az egyetlen túlélőt, a repülős-karbantartó Murphyt, de történetét a tengeralattjáróról nem hiszik el. A végsőkig elszánt angol magányos háborúba kezd társai gyilkosai ellen. A háború aztán véget ér, Murphy bosszúhadjárata azonban nem" írja a port.hu 

Főszerepben Peter O'Toole, Siân Phillips. Értékelése: 6,7/10

8) 1974. augusztus 30, 19 óra: A pap felesége (La Moglie del prete, olasz-francia vígjáték, 1971, rendezte: Dino Risi)

"Valeria szép és energikus fiatalasszony. A szerelmi bánatát azonban képtelen megemészteni. Végső elkeseredésében a telefonos lelkisegély szolgálathoz fordul bátorításért. Még ebben a zaklatott lelkiállapotban is feltűnik neki, mennyire kedves és megértő az a férfi, aki a vonal túloldalán van. Don Mario, a vigaszt nyújtó pap, szintén különös érdeklődést tanúsít a lány iránt. A mind gyakoribbá váló telefonos kapcsolatot követően a személyes találkozás sem várat sokáig magára. A különösnek nevezhető kapcsolat története persze a hetvenes évek szabályai szerint alakul" írja a port.hu

A két főszereplő Sophia Loren és Marcello Mastroianni. A film értékelése 6,3/10.

A következő hanganyag a hetvenes években, egy pedagógusnapi ünnepségen került rögzítésre Iváncsán.

Ide kattintva meg tudjátok hallgatni. 

Hamarosan itt a május, az első hónap, amiben nincs „r” betű, tehát már teljesen hivatalosan lehet földre ülni. Akkor már bőszen berregnek a fűnyírok a faluban, fecskék ülnek a villanydróton. Az orgonaillatot, a napsütést, az énekszót és az édes ábrándokat inkább hagyjuk. Persze hozzáképzelhetjük, ha úgy teljesebb lesz a Pünkösd hava, a Tavaszutó, az Ígéret hava, ez az imaginárius MÁJUS.

Egyvalamit azonban muszáj beleképzelni. Egyvalamit nem lehet kihagyni ebből a hónapból.

A májfát.

A májfa a Magyar Néprajzi Lexikon szerint „a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait.” Előbbihez kapcsolódva sokak szerint fallikus szimbólum is.

„A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb. A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Erdélyben (Csík) ki is faragták a fát vagy a legény rávéste a nevét (Háromszék).

A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.”

A továbbiakban iváncsai emberek (családtagjaim) májfával kapcsolatos emlékeit gyűjtöttem össze különböző évekből, remélem, érdekesnek találjátok majd.

Májfa-állítás, 1930-1940 körül

ifj. Pieter Bruegel: Májusfa

„Május elsejének előestéjén legények és kamaszfiúk három-ötfős csoportjai indultak a hegy alá, hogy az előző hetek estéin megtervezett program szerint kivágják és elhozzák a kiválasztott jegenyefát, hogy aztán az éj sötétjében felállítsák szívük választottjának udvarán.

A csoport baltákkal felszerelve indult útnak és visszafelé bizony izzadva a fa terhétől meg-meg kellett állni egy kis pihenőre. Azután valamelyik fiú udvarán megkezdődött a fák díszítése. Természetesen nem hozott és díszített a csoport minden tagja, hanem abból csak egy-két fő, akinek volt olyan leány akinek komolyan udvarolt vagy szeretett volna udvarolni. A májfa feldíszítése után elmentek a ház vagy házak környékére, leellenőrzésére, hogy tiszta-e a levegő. Ha találkoztak másik legénycsoporttal, megszemlélték egymást és mivel ismerték őket, könnyedén megállapították, hogy azok milyen ügyben járhatnak. Ha ilyenkor éjféltájban találkoztak jabroncokból álló csoportokkal, akiknek nem volt annyi eszük, hogy időben eltűnjenek a láthatárról, azokat megugrasztották.

Voltak azonban olyan csoportok is, amelyek arra specializálták magukat, hogy kivárják, amíg a konkurencia elhelyezi a májfát, elmenjen, utána azt kihajították és helyére tették a magukét. Végezetül mindig akadt egy-egy olyan csoport is, amely kifejezetten csak kellemetlenkedett, kitéve magukat annak, hogy vagy a májfát állító- és őrző legények, vagy a leány apja veri meg őket, aki maga is vigyázott a leányának állított fára.

Tehát amikor a májfát állítani akaró csoport visszatért a terepszemléről, magához vette a már feldíszített fát –amelyen virított a sok hosszú papír, vagy ha nagy volt a szerelem, akkor a selyemszalag. Az első elágazásban pedig egy kis szerelmes levél, jól belekötözve a fa levelei alá, hogy csak az találja meg, aki keresni fogja az üzenetet. A szerelmes levélnek a fán való elhelyezése azonban nem volt általános. Ha kedves májfa-állítók voltak –bár ki ne lett volna kedves, ha májfát akar állítani- senki nem zavarta munkájukat, megásták a gödröt, beültették a fát, jól ledöngölték a földet, kioldották az eddig felcsavart szalagokat és utána néma csendben, ahogy érkeztek, úgy eltávoztak.

A házban senki nem vette őket észre, legalábbis ők azt hitték. Elhúzódtak egy közeli árokba, orgona vagy lícium sövény mögé, őrizték a májfát, őrizték hajnalig. Másnap aztán mesélték, hogy milyen jól sikerült minden. Még szerencse, hogy a leány apjának –akit ők a lesből láttak –csak azután kellett kimenni az udvarra vizelni. Az nem volt feltűnő, hogy hamár kiment, körül is nézett az udvaron, hisz így tette ezt minden falusi ember, ha éjjel ki kellett neki menni, no meg akkor is, ha valami zajt hallott. Pedig ilyenkor egész másról volt szó, amire a fiatalok nem is gondoltak a legtöbb esetben. Pedig ha egy kicsit jobban odafigyelnek, észrevehették volna, hogy a leány apjának éppen akkor jutott eszébe, hogy rányomja a kisajtón a riglit és elengedje a kutyát. A fiatalok nem gondoltak vagy akartak gondolni rá –bízva csodálatos ügyességükben- hogy a falusi ember már arra kiment, ha felhorkantott a ló, topogott a tehén vagy a tyúkólban rikácsolni kezdtek a baromfiak. Elhitették magukkal, hogy a házban soha senki nem veszi észre, hogy az udvaron ásnak, három-hat méter magas fát ültetnek és tömnek le.

Másnap mindenki meg volt elégedve. A leány, hogy neki van májfája és esetleg a barátnőinek nincs. A fiú pedig örült, hogy ezzel is közelebb került a leány kegyeihez.”

Kicsúzlizott utcai lámpák, 1970-80

„Húsz májfát biztos állítottam életemben. 10-12 éves koromban kezdtem és jó darabig ment ez minden évben, már nős ember voltam, akkor is jártam még májfát állítani. Csak a katonaévek maradtak ki. A faállításhoz felszerelkeztünk szerszámokkal, leginkább baltát vittünk, de volt, aki fűrésszel próbálkozott. Zseblámpa volt még nálunk és csúzli, kavicsok a melegítő zsebében. Valami kaja esetleg, mert ki kellett húzni reggelig. Éhesek is voltunk legtöbbször. Istenigazából nem voltunk rendesen felkészülve. Elvétve előfordult, hogy megkínáltak minket valamivel valamelyik résztvevőnél, akihez betértünk, de ez nem volt jellemző. A lányos házaknál pedig ez nem jöhetett szóba, mert a májfázás titkos projekt volt.

Ifjabb koromban, mondjuk 16 éves koromig nem vittünk alkoholt, de akkortájt sem estünk még túlzásba, csak ha volt valakinek egy kis bora esetleg, azt vittük magunkkal. Nagy italozás inkább csak huszonéves korunktól volt jellemző, pálinkát ittunk alapvetően.

Az első években a bátyámmal jártunk ketten, ezeket ő kezdeményezte. A szerelmeinek állítottunk májfát, akik leginkább osztálytársnők voltak. Később pedig mindegy volt, hogy kinek, a buli volt a lényeg, hogy legyen májfa állítva. Vittük az én osztálytársaimnak is, akárkinek.

De ha jobban belegondolok, már egészen kiskorunkban is májfáztunk, anyámnak rendszeresen az udvarunkban lévő hársfát díszítettük fel. Akkor még akkora volt, hogy ezt meg tudtuk tenni. Most is megvan az a fa, hatalmas. Mondjuk volt ideje megnőni. Talán legelőször apám suggallta, hogy díszítsük fel a hársot, de már nem tudom.

És állítottunk később is anyámnak, ha több májfánk volt, mint kellett volna. Igazi nagyot is, a háznál jóval magasabbat. Persze amikor kisebbek voltunk, csak kisebbek fákat vágtunk ki aztán ahogy nőttünk, nőttek a májfák is. Szempont volt, hogy minél magasabb legyen.

Az első májfáinkat valahol a Leányhalála környékén vágtuk ki, ott voltak akkor apróbb jegenyék, aztán utóbb mindig a Duna-parton. Akkoriban telepítették azt a sort, ami a 6-os mellett van. Jó májfa-alapanyag volt.

Április 30-án időben, már ahogy esteledett, elindultunk. Rendszerint 7-8 óra felé lenn voltunk, jöhetett a kivágás, aztán húztuk-vontuk a fát. Már a faluban, hogy ne lássák, hogy ott vagyunk, ki kellett csúzlizni az utcai lámpák izzóit. Ez viszonylag rendszeres volt és szerintem mások is művelték. Talán nem is csak ezen a napon, hanem máskor is, mert ez olyan jópofa dolognak tűnt. Más volt a közvilágítás akkor, csak egy sima százas égő vagy ahhoz hasonló volt egy bádogtányér alatt, egy közönséges villanykörte. Nem is volt túl nagy ereje, csak egy kis pislákoló fényt adott. Sokszor csak a tizedik lövésből találtuk el. Volt, hogy ketten-hárman csúzliztuk, mire sikerült.

Ment a garázdálkodás faluszerte, csomó májfaállító banda ténykedett. Féltünk, hogy a rendőrök elkapnak minket, mert a falopás természetkárosításnak minősült. De nem tudok róla, hogy bármikor is foglalkoztak volna ezzel.

A fák díszítése egyébként krepp-papír volt, ezt az utcán szoktuk feltenni. Egyszer az egyik lány bugyiját is ráakasztottuk a májfára, mert megláttuk a szárítókötélen és jó ötletnek tűnt. Hivatalosan egy üveg bort vagy valamilyen italt is kellett volna feltenni dísznek, de a mi időnkben ez már nem volt szokás.

Aztán mindig történt valami. Verekedés, pofozkodás más fiúcsapatokkkal. Harcokat vívtunk, csúzliztuk egymást, ilyesmi. A fő probléma a májfák ellopkodása volt, ezért őrködni kellett. Ott maradtunk hajnalig aztán időnként összecsaptunk a lopókkal, vagy amikor mi voltunk a tolvajok (mert ilyen is volt), ránk vadásztak. Egyszer egy fát akartunk megszerezni és elvinni máshoz. Nem tudtuk, de két nagy bunyós, kemény csávótól loptuk el. Kicsit mérgesek voltak, mikor ráismertek a fájukra. Mondjuk nem vertek meg nagyon, egyszer-kétszer rúgtak csak belém aztán visszarabolták tőlünk a zsákmányt.

Olyan is volt, hogy Sinatelepről mentünk Adonyba állítani. Hozzácsapódtam egy bandához segíteni, vagy húszan cipeltük azt a rettenetes májfát. Mikor kiderült, hogy Adonyba kell vinni, teljesen tönkrementem. Mert ilyen is előfordult, hogy spontán összeverődött egy társaság. Amikor egyedül állítottam például májfát a feleségemnek, akkor is jött egy banda, megláttak és már segítettek is cipelni.

Ma már biztos furcsa lenne, ha ekkora gyerekek kóborolnának kinn a faluban egész éjjel. Másképp álltak akkor hozzá a szülők ezekhez a dolgokhoz. Tudták, hogy a gyerekek májfát állítanak, normális volt, hogy reggel értek haza.

Jó kis kaland volt, szerettem. Mindig vártuk, készültünk rá. Egy igazi akciónak, titkos küldetésnek képzeltük, de tulajdonképpen az is volt. Sajnálom a mai gyerekeket, hogy nincs már részük ilyesmiben.”

Új évezred májfái

Tim Fawcett: Maypole

Egy ház, egy lány, két májfa, 2000

„Többször kaptam májfát, de volt egy év, mikor kettőt is. Még általános iskolás voltam, hetedikes-nyolcadikos lehettem. Épp kerti party volt nálunk, megjelentek a fiúk, a ház előtt felállították a májfát. Örültem és büszke voltam, hogy nekem is jutott. Aztán meglepetésünkre pár órával később megint jött egy fiúcsapat, ők már az udvarban állították a fát, amit végignézett a család és én is. Szegények valószínűleg alaposan zavarban lehettek, hogy 10-15 ember nézi a ténykedésüket, nem is igazán ment nekik a dolog. A vége az lett, hogy a felnőttek segítettek, így lett két májfám. A buli is kibővült pár emberrel.”

Myfa, 2006

„Ha jól számolom, 2006-ban kaptam májfát. Osztálytársam és barátai állították. Hogy honnan szerezték, nem tudom. Az biztos, hogy szülői segítséggel hozták a fát autón egy szomszédos faluból, aztán a ház elé ültették és a kerítéshez kötötték.  Természetesen nagyon boldog voltam és persze kiszúrtam a ténykedést. Szerettem volna köszönni nekik, esetleg megkínálni őket valamivel (a XXI. században már igazán nem kell ilyen bújkálással szórakozni, gondoltam), de ők nem így voltak vele, ezért amikor felkapcsoltam a villanyt, hogy kimenjek, laposkúszásban bevetették magukat a szembe szomszéd cserjés pimpói mögé. Legközelebb csak MSN-en került szóba a téma, amikor rámírt: „Na, hogy tetszett a myfa?” Hát nagyon. De valószínű, hogy inkább valahogy így válaszoltam: „Naon <3”

1904. A kissé enyhe decemberi időjárás fagyba fordult. A sötét faluban szenteste a nyolcvanéves úr hazafelé tartott a harangozótól. Találkozott ispánjával, váltottak néhány szót.

Fél órával később a szomszédból egy leány vacsorát vitt az öregnek, azonban a kúriában szokatlanul sötét volt... A cseléd gyertyát gyújtva pillantotta meg... Holtan, saját vérében feküdt a fegyverállvány alatt, arccal a földre borulva. Hogy pontosan mi történt azalatt a félóra alatt, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy egy orgyilkos sörétes támadása hátulról érte, amikor tüzelővel megrakva szobája felé igyekezett. Négy lövedék a testébe hatolt és a „magános öreg” néhány percnyi vívódás után visszaadta lelkét teremtőjének.

Nem, ezt a történetet nem Agatha Christie írta, hanem az élet. Iváncsán történt meg, és 119 évvel később sem tudja senki, ki és miért ölte meg Gondol Gábort.

De ki volt ő pontosan?

Pápai tanító korában. (Iskolai értesítők, Pápa-Református teológiai akadémia és gimnázium)

Gondol Gábor földbirtokos, nyugalmazott honvédelmi miniszteri tanácsos 1824. augusztus 24-én született Balatonhenyén. Ősei Zemplén megyei nemes földbirtokosok voltak. Apja, Gondol Dániel református lelkész, aki 1834-es haláláig nagy gondot fordított fiai taníttatására. A hatosztályos gimnáziumra ő maga készítette fel Gábort, különösen a latin nyelvet tekintve. A tragédia után a félárva fiú Szentgálra költözött nagybátyjához. Ott kötött barátságot Kerkapoly Károllyal, távoli rokonával, a későbbi pénzügyminiszterrel, aki jelentős hatást gyakorolt Gábor jövendőbeli karrierjére.

Édesanyja megözvegyülve Pápára költözött, Gábor fiát pedig beíratta a híres Református Kollégium I. osztályába. Azt remélte, fia is papi pályára lép, de Gábort inkább a jogi terület érdekelte, így ilyen irányba képezte magát. Iskolái elvégzése után nevelői állást vállalt egy fejérmegyei családnál. A tanítás akkor még nem vált a szenvedélyévé, így írt róla önéletrajzában: „Az ember a magánnevelői állásban jő tudatára azon legvalószínűbb indokoknak, melyek a régi rómaiakat gyermekeiknek arra képesített rabszolgák által való taníttatására, a középkori német lovagokat pedig fiaiknak tanítás nélkül való felneveltetésére indították.Ily körülmények között siettem a nevelői állástól, mely különben is csak eszköz gyanánt szolgált életczélom követésében, az ügyvédi vizsga letétele után haladéktalanul menekülni."

1846. októberében ügyvédi vizsgát tett, majd belépett a Magyar Királyi Helytartótanács gyakornokai közé. Félév múlva esküt tett, 1847-ben pedig már kinevezett fogalmazó. Az 1848-as forradalom sok változást hozott életébe. A Helytartótanács, mely egyike volt a legkevésbbé kedvelt s nemzeti szempontból is sok kifogás alá eső intézményeknek, gyakorlatilag megszűnt.

Gondol ekkor a politika viharaitól a magánéletbe vonult vissza. Rövid ideig a fővárosban tartózkodott, majd Baracskán, bátyjánál és annak családjánál rendezkedett be. Körülbelül egy évtizedet töltött visszavonultan, gazdálkodással. Ritkán végzett csak kisebb ügyvédi feladatokat, amíg az abszolút kormány az ügyvédi gyakorlattól, mint sok más sorstársát, el nem tiltotta.

A változást az 1860-as esztendő hozta életébe. Fordult a politikai széljárás, ismét megpezsdült a vármegyei élet. Gondolt a megye első aljegyzőjévé választották. Kitartó munkája, szorgalma meghozta gyümölcsét, a következő évben a vármegye közgyűlése törvényszéki táblabírónak választotta meg. Ez a pozíció nem váltotta be hozzá fűzött reményeit. Gondol úgy érezte, munkáját nem becsülik meg, új kihívásokra vágyott: 1861. november 4-én foglalta el állását az újonnan felállított Pápai Jogakadémián mint a tételes jognak és főképp a római és magyar magánjognak tanára.

Szerette tanári állását. A Pápán eltöltött nyolc év alatt nem csak az oktatásban volt sikeres, az intézmény életében is komoly eredményeket ért el: kapcsolatait megmozgatva elismertette a Pápai Jogakadémia nyilvános jellegét.

Mindezek ellenére anyagi megfontolásból újra pályát kényszerült módosítani: Kerkapoly Károly honvédelmi államtitkár mellé elnöki titkárrá nevezték ki 1869. elején. Mikor Kerkapolyt egy évvel később pénzügyminiszterré nevezték ki, Gondol elhagyta az elnöki osztály vezetését és közigazgatási, honvédelhelyezési ügyekkel kezdett foglalkozni titkárként. Itt ismét bizonyította rátermettségét: 1872. májusában osztálytanácsossá nevezték ki. Még 12 évig működött a Honvédelmi Minisztériumban osztályvezetőként. Távozása 1884-ben történt: miniszteri tanácsosi címmel nyugalomba vonult, hogy iváncsai birtokán fejezze be életének hátralevő napjait.

Különös ember

Gazdag önéletrajzát, nem mindennapi életpályáját olvasva sejthető, hogy nem volt átlagos. Jelleméről, szokásairól rokonai, pályatársai, barátai írtak halála után.

„Vannak különös emberek. Az irodalom úgy nevezi őket: különcök. (...) az olyan embert, aki másként él, másként lakik, másként ruházkodik, mint a többiek, különös embernek nevezi. Ilyen különös ember volt Gondol Gábor. De igazán különös.” kezdi Eötvös Károly, Gondol egykori tanítványa Nagyokról és kicsinyekről című könyvében visszaemlékezeéseit. A Gondollal foglalkozó fejezetnek Eötvös a sokatmondó Különös ember címet adta.

„Jó tanárunk volt. Nagyon kedveltük. Csöndes hangon, tűz nélkül, de okos beszéddel és meleg szeretettel” oktatott. „Alacsony, zömök termet-sűrű bajusz, sűrű szakáll, égő fekete szemek. Kissé lehajtott fejjel járt, de sosem álmodozott, hanem a körülötte lévő apró és nagyvilágot nézte, vizsgálta, figyelte. Megfigyelőképessége rettenetes volt.”

Unokaöccse, Gondol Dezső természetimádónak nevezte. Baracskán, visszavonultan töltött éveiben százával nemesítette a gyümölcsfákat. Lelkes vadász volt és rövidlátása ellenére kiváló lövő. Szenvedélye az ornitológia, a madártan volt. „(...) szobája is hangos volt az éneklő madarak dalától. Pápai tanársága idejében sokszor 15 énekes madara is volt egyszerre (...) Előadásairól hazamenet, ha egy-egy kedvenc madara vígan trillázott, megállt az ajtó előtt könyvvel kezében s addig be nem lépett, míg a madár dalát nem végezte. Ekkor aztán a jó dalosnak kijárt a jutalom egy-egy lisztféreg képében.” írta róla dr. Antal Géza 1907-ben.

Ismerte régiónk növényeinek legnagyobb részét s azokat botanikus nevükön nevezte. Ismerte a terület vadászható állatállományát és a madárfaunáját is.

Elhatározta, hogy a hazai vadkacsafajokat és azok magyar neveit összegyűjti. Bejárta az egész történelmi Magyarországot és „talált vagy tizenötféle vadkacsát és talált rá ötvenkét magyar nevet (...) Biztattam: írja meg vadkacsa-tudományát. Dehogy írta volna meg, a világért se. Csak mosolygott az ilyen biztatásra.” emlékezett visszafogottságára Eötvös.

„Előszeretettel gyűjtötte a találó népies elnevezéseket, s nyelvünk ez irányban való gazdagságát mindenkor fitogtatta (...) Továbbá —mint kuriózumot említjük föl, hogy— a közönséges házi verebet teljesen magyar madárnak tartotta, mivel az egyedüli, amely teljesen magyar kifejezést használ, t. i. ha valami veszély közeledik, akkor társait azzal figyelmezteti, hogy „Gyün" írta meg Antal Gondol madártani tréfáját.

Az ornitológián kívül Gondol Gábor jól értett a numizmatikához és a gombokhoz, ezt támasztja alá az anekdota, amit egykori tanítványa írt le róla:

„Az iváncsai különös ember ugyan nem gyűjtött gombot, de azért minden gombot megnézett jól s minden gombot ismert a világon. Furcsán sült ki ez egykor. (...) A pénzeket, érméket például annyira ismerte, hogy első tekintetre mindegyikről megmondta, hogy Nabukodonozor királytól kezdve a monacói fejedelemig azt a pénzt melyik potentát, melyik évben verette. Hogy tanártársai kitapasztalják: igaza van-e, valamelyik utcai gyerektől szereztek egy régi rozsdás, kissé domború rézpitykét, akasztóját letörték, a pitykét kövön kalapáccsal laposra verték s mikor már teljesen ismeretlen volt, odaadták a különös embernek. -No Gábor, ha legény vagy, miféle pénz ez? (...) –Tökfilkók! Nem pénz ez, hanem gomb. Az osztrák 26. számú gyalogosezred egyenruhájának gombja 1826-ból.” (...) A tanárok csak elbámultak. Csakugyan bevallották, hogy a gombon, mielőtt összelapították, volt egy 26-os szám. Íme, ilyen volt a különös ember a maga sokféle tudásával.”

Gondol nem szerette a zajos társaságokat és az utcai életet, de a kisebb, szellemes társaságokat szívesen kereste, ahol játszott is alkalomadtán: sakkot és tarokkot. Kedvelte a jó borokat.

Iváncsán legkedvesebb foglalkozása a sétálás volt, hiszen idős korában már olyan rosszul látott, hogy nem vadászhatott. Séta közben gyakran szóba elegyedett a falubeliekkel is.

Sosem nősült meg. A Dunántúli protestáns lapban így írtak róla: „A házasélettől, hogy mi tartotta vissza, nem tudni. De az fölöttébb szembetűnő, hogy a múlt század 40-es éveinek férfiai közül oly sok maradt nőtlen. Mintha a forrongó események ideális hevületében a nemes vágyak szárnya kerülte volna Himen oltárait.”

„Jelleméről szólva meg kell emlékeznünk nagyfokú takarékosságáról, mely ha nem fajult is annyira, hogy a tisztes megélhetés megkövetelte kiadásokat is megtagadja, kétségtelenül nagyobb fokú volt, mint azt anyagilag biztos helyzete szükségessé tette volna. Aligha tévedünk, ha takarékossági hajlamát a pályaválasztásnál felemlített azon törekvésével magyarázzuk, hogy magának öregkorára biztos megélhetést biztosítson. Mint vörös fonál húzódik végig egész életén az aggkor esetleges anyagi nélkülözéseitől való félelem” mondja róla Antal Géza.

 A Dunaántúli protestáns lap szerzője inkább csodálta a „puritán jellemű református ember” takarékosságát: „Takarékosság! Ez sokak szerint nem is erény, hanem észszerű kötelesség. Némelyeknél pedig olyan fogalom, amely tetszés szerint nyújtható vagy összeszorítható, tehát közel esik a hibához. A mai kor gyermeke csak azt a takarékosságot ismeri, amely a fösvénység útján halad, vagy amely az utódok jövőjéről gondoskodik. Egy nemes eszméért megvonni magától a kényelem kiadásait, — manapság nem klasszikus, de naiv jellemvonás. Ilyen manapság az erkölcsi ízlés. De nekünk szebb, és százszorta szebb az a takarékos jellem, mely fillért fillérre halmoz, hogy életében tehessen jót a szegényekkel, a rászorultakkal.”

Érzésem szerint Antal közelebb járhatott az igazsághoz a takarékosságról szólva, ami talán egy -ki tudja milyen okból származó- egzisztenciális szorongás miatt alakult ki. Kicsit életszerűbbnek tűnik a gondolat, mint a hálás reformátusok klasszikus jellemrajza.

Gondol vagyona

De miért voltak hálásak a protestánsok Gondol Gábornak, miért írtak róla gyönyörű nekrológokat, miért méltatták annyira klasszikus jellemét? Tiszteletük mellett szerepet játszott az is, hogy „az elhunyt nemes férfiú nagylelkűségének fényes tanujelét adta végrendeletében, melyben 150.000 korona értékű vagyonát a pápai ev. ref. főiskolára hagyományozta oly kikötéssel, hogy annak életfogytiglani haszonélvezete unokaöcscsét illeti meg.” írta a Székesfehérvár és vidéke című lap. Végrendelkezése nem volt váratlan, a Budapesti Hírlap szerint már „többek előtt néhány hónappal ezelőtt úgy nyilatkozott, hogy vagyonát a pápai kollégiumra fogja hagyni.” Ez a vagyon ma, 2023-ban átszámítva körülbelül 385.950.000 Forintnak felel meg. Ebből „vélhetően hagyott valamit a Bélley-család számára is”, írta a Székesfehérvár és vidéke.

Egy 1889. 02.22-én keletkezett kimutatás a kataszteri birtokívek összesítéséről -melyet Bircsák Lajosné dolgozott fel Parasztbirtokok Iváncsán a XIX. század második felében című munkájában- azt mutatta ki, hogy Gondol Gábor birtoka 149 kataszteri hold volt, vagyis nagyjából 86 hektár. Hogy ez a szám változott-e az évek során, nem tudni. Az biztos, hogy birtokát kiadta: több, kisebb részben a község kisgazdái bérelték, írta róla a Budapesti Hírlap.

Környezete

Háza a mai Fő utca 139-141-es házszámok alatti telken, az utcától 30-40 méterrel beljebb állt, tudtam meg Bircsák Lajosnétől. „Lakásának se kapuja, se kerítése. Minden szobájának ajtaja, ablaka törve, zúzva, lyukas, korhadt, rég elavult. Közeli rokona nem volt a közelben, vendég ritkán látta. Csak egyetlen szobája volt tűrhető állapotban. (...) Udvarát felverte a gyom. Cselédet nem tartott maga körül. Senki se volt állandóan körülötte. Az volt öregségére az elve, hogy az embernek úgy kell élni, mint az ősembernek. Mint a szarvasnak és az oroszlánnak. Az oroszlánnak sincs szobalánya, inasa, szakácsnéja, mégis megél emberségesen addig, míg kora miatt megérdemli. Az ember talán hitványabb volna az állatnál? (...) Házához rézsútosan átellemben lakott valamiféle gazdája. Ételt onnan hordták át neki a kellő időben. Ennyiben mégis eltért az oroszlán szokásától. Eltért abban is, hogy ő télen mégis fűtött. De maga fűtött, ezt se bízta másra.” írta le Eötvös. Ennek kissé ellentmond, hogy a Budapesti Hírlap cikkében (1904.12.29.) azt állítják, voltak cselédei, majd szintén a Budapesti Hírlap egy későbbi cikke szerint (1905.01.08.) nem. A Magyarország című lap ’04.12.29-es számában úgy tudosít, kevés cselédje és egy házvezetőnője volt.  Véleményem szerint Eötvös leírásából kell kiindulni, aki közeli ismerősként írt Gondolról, így valószínűleg állítása igaz lehet. Mindenesetre komolyabban vehető, mint a gyilkosságról egy-két nappal később hírt adó újságok, akik ki tudja, milyen forrásból dolgoztak. Gondol takarékossága sem támasztja alá, hogy cselédet tartott volna, valamint Bélley Lajos (a fent említett gazda) és annak családja valamelyest el is látták.

A gyilkosság

A bűntény fölfedezése előtt fél órával Gondol Gábor a református egyház harangozójánál időzött, ahonnan este fél hétkor távozott, hét órakor pedig már agyonlőve találták. Utoljára a hatvanéves Bélleyvel találkozott hazafelé menet. Bélley kezelte egész gazdaságát és látta el gondozását, élelmezését is. A gazda ígérte neki, hamarosan átküldeti a vacsorát a cseléddel.

A 14 éves leány állítólag félt a sötétben, gazdáját kérte meg, kísérje át őt a méltóságos úrhoz az úton. Bélley átkísérte egy darabon, majd hazafelé fordult. Vissza sem ért egészen, már hallotta a feldúlt kiáltást... A gyilkosság tehát az alatt a rövid fél óra alatt történt, míg Bélley Gondol vacsorája átküldéséről intézkedett, foglalta össze a Pesti Hírlap.

Miután a leány föllármázta az egész falut, megérkezett a község elöljárósága Huszár Gyula jegyzővel. Megbizonyosodva arról, hogy Gondol meghalt, értesítették az adonyi Járásbíróságot és az adonyi csendőrséget. Még az éj folyamán kiszállt Borsiczky Imre dr. járásbíró és Lista József csendőr járásőrmester, akik embereikkel kiegészülve elindították a nyomozást. A következőket állapították meg: a gyilkosságot valószínűleg egy „helyi viszonyokkal járatos” egyén követte el, aki „belopódzott a falu végén levő magányos kúriára s bevárta, mig a házban minden elcsendesedik s akkor egy alkalmas pillanatban követte el véres tettét.” A lövés az udvarból érkezett, az orgyilkos valószínűleg a „lakosztály előtt lévő födött folyosón” rejtőzött el. Az eset nem rablógyilkosság volt, a házban mindent rendben találtak, nem hiányzott semmi.

Másnap, karácsony első napján végezte el a boncolást Vajda Kálmán dr. és Sajgó Gusztáv dr. „Megállapították, hogy a lövés, mely mintegy tíz lépésnyi távolságból történt, a hátát érte s föltetlen halálos volt, mert a tüdőt egészen összeroncsolta. A fegyver, amelylyel a gyilkosságot elkövették, söréttel volt töltve. A lövegből tizennégy darab serét hatolt az áldozat testébe. A lőfegyver régi elültöltő, fojtásos vadászfegyver lehetett. Hogy a lövés zajára nem lettek figyelmessé az emberek, onnan van, hogy karácsony előestéjén szokás a faluban lövöldözni. Mondják is többen, hogy hallottak ugyan lövést, de éppen az ünnep miatt nem tűnt föl senki előtt gyanúsnak.”

A nyomozást később a Székesfehérvári Ügyészség vette át, ahol Ujházy Sándor főügyészhelyettes rendelt el további vizsgálatokat, írta a Budapesti Hírlap, még 1904-ben. A Magyar Nemzet szerint Mendelényi László dr. alügyész a helyszínen kihallgatásokat végzett.  A következő év áprilisában így számolt be a fejleményekről a Székesfehérvár és Vidéke című lap:

„A legszélesebb körű nyomozás sem tudta eddig a tettes kilétét kideríteni. A gyanú kezdettől fogva Bélley Lajos odavaló gazdára irányult (...) Gondol Gábor egy ízben arról beszélt valakinek, hogy a tavasszal meg akar Bélleyéktől szabadulni s Baracskán lakó rokonaihoz költözik. E tekintetben az volt az alapja a gyanúnak, hogy Bélleyék féltek a már régebbi s reájuk kedvező végrendelet megváltoztatásától s ezért Bélleynek érdekében állt, hogy az öreg urat eltegyék láb alól. Továbbá a folyosón talált puskafojtás egy foszlánya egy szabónak az állítása szerint ugyanabból a szövetből volt, amelyből Bélley ruhája készült. Végül Bélley számadásai és öreg úr által Bélleyéknek adott összegek közt némi differencia látszott fenforogni. Mindezek alapján Mendelényi László alügyész Bélleyt január 8-án Iváncsán, ahol a vizsgálat megejtése végett kint járt, letartóztatta s Fehérvárott vizsgálati fogságba helyeztette, sőt február közepén letartóztatták Dobozi Ferenc büntetett előéletű gazdát is, aki állítólag mint Bélley eszköze, a kieszelt gyilkosság végrehajtását magára vállalta volna. A vizsgálat azóta nagy aparátussal folyt, azonban a bíróság a legjobb igyekekezete mellett sem volt képes a bűnösséget Bélleyre, vagy családjára, esetleg bűntársaira rásütni. Kiderült, hogy Bélleyéknek nem volt okuk Gondol Gábor elpusztítására. Ha az elköltözésétől féltek volna, akkor is különös lett volna, hogy már fél évvel előbb meggyilkolják az amúgy is törődött aggastyánt. A töltésfojtás és Bélley mellénye közti hasonlatosságot más oldalról megcáfolták. A számadásokban való külső eltérések is más okra voltak visszavezetendők, amennyiben Bélleyék nem szívesen adták tudtára a világnak, hogy az öreg úr őket anyagilag támogatja. A bíróság nem tehetett egyebet, minthogy Bélleyt és Dobozit szabad lábra helyezte. A titokzatos eset okát most már a véletlenben is keresik. Karácsony estéjének ünnepén ugyanis a legények lövöldözni szoktak s nem lehetetlen, hogy valamelyik ügyetlenül irányzott lövés okozhatta az öreg úr halálos sérülését. A vizsgálatot azért más irányba is folytatják.”

„Nincs kizárva, hogy a gyilkosság bosszú műve volt.” fogalmazott a Budapesti Hírlap. Az igazság az, hogy semmi sincs kizárva. Egy magas pozíciójú embernél, aki aktív életében számos magasrangú emberrel állt kapcsolatban, kiterjedt rokonsággal bírt, vagyonos volt és befolyásos, bármi megtörténhetett. Ember volt: lehettek konfliktusai, sérelmei, bánthatott másokat önszántából vagy anélkül... Mint például 1895. áprilisában is, amikor egy nagyszámú küldöttség vezetőjeként és szószólójaként hajtott a megyeház elé és követelte az akkori iváncsai jegyző, Fejérvári József eltávolítását... Halálának okát már sosem tudhatjuk meg.

Akit holtában is megloptak

Gondol Gábort 1904. december 28-án, szerdán délután temették el az iváncsai református temetőben nagy részvét mellett. A Dunántúli Református Egyház 1905. augusztus 20-án díszes síremléket állított Gondol sírjára, melyet Havranek Antal szobrász készített. A síremlék fekete svéd márványból készült, kemény talapzaton álló, piramis alakú volt, vasrácsozattal körbevéve. A következő feliratot vésték rá: „Gondol Gábor 1824—1904. A pápai ev. ref. főiskola egykori tanára és nagy jóltevője áldott emlékének a dunántúli ev. ref. egyházkerület.“ írta a Dunántúli Protestáns Lap. A svéd márvány síremlék sajnos már nincs meg, körülbelül 50 évig tisztelgett az elhunyt emléke előtt, majd az iváncsai reformátusok pénzhiány miatt eladni kényszerültek és ravatolozót építettek belőle. Gondol új, szerény síremléke azóta is ott áll a temetőben elszigetelten egy nagy fa alatt.

Nyugodjon békében!

Dr. Wagenhuber Aurél Rándulás és mérés című tanulmányában (megjelent: Ethnographia, 47. évfolyam (1936), Népélet) bukkantam kis falunk, Iváncsa nevére és egy (szerintem) nagyon érdekes témára.

„A csecsemőkori betegségek nagy részét a népi gyógytudomány rándulás, hibbanás, megzökkenés, stb. neve alatt foglalja össze, aetiológiailag mechanikai okokra vezetvén vissza a valójában egészen más módon létrejött betegségeket.”

A szerző Lubytól idézi: „Megzökkenés a szatmármegyei tunyogiak szerint, ha a gyermek gyomra kimegy a helyéből. Ilyenkor a gyermeket hátára fektetik, bal térdét a jobb könyökével és viszont a jobb térdét a bal könyökével összeérintik, majd lábszáránál felemelve, bukfencet vetnek vele. A nyírmeggyesiek felzöcskölődés okozta gyomorcsúszásról beszélnek, gyógyítása hasonló az előbbihez.”

Liszttől idézi Wagenhuber: „A rándulás diagnózisát (...) leginkább gyermekek, csecsemők, de elvétve felnőttekre is rámondják, hogy megrándult. Rándulás gyanújánál a következő vizsgálati eljárást használják : a gyermeket teljesen levetkőztetve hanyatt fektetik, annak jobb könyökét bal térdéhez közelíteni iparkodnak. Aki rándulásban van, annál ez a kísérlet csak fájdalom árán sikerül, mit a gyerek sírása, nyöszörgése jelez; ha ellenben könnyen összetehető a könyök az ellenoldali térddel, akkor nincs rándulása, hanem más baja lehet a betegnek. A fent jelzett próbánál a jobb oldalt, ellenkező esetben a bal oldalt tartják megrándulva. A rándulást sírós, hasfájós, bélhurutos dyspepsias, vagy lázas gyermekekre szeretik különösen ráfogni."

Wagenhuber több más település mellett Iváncsán is gyűjtött adatot, nálunk így kezelték a hibbanást: „Iváncsán (Fejér m.) meghibbanás, rántódás esetében megkenik a gyermeket, azután összemérik. (...) Több helyen cuppantanak is közben a gyermeknek, így Csehin, Pálfán (Tolna m.), Iváncsán (Fehér m.), Csorváson (Békés m.), Püspökhatvanban (Pest m.).” A mérés, összemérés a következőképp nézhetett ki, szintén ebben a tanulmányban olvasható: „Az emberi test diagnosztikai és gyógycélú megmérése ősrégi eljárás, legismertebb módja az, hogy a kinyújtózkodott és szétterpesztett karú betegen megmérik a távolságot feje tetejétől lábujjáig és két keze ujjainak vége közt. Ha a két méret egyezik, a beteg meggyógyul, ellenkező esetben állapota súlyosbodik, meghal.” (...) „Az egészséges embernél a két távolságnak egyezni kell. „A betegség azzal végez, akinek a két méret közti különség már annyi, mint az ujjcsúcstól a csuklóig mért távolság." idézi a pest megyei gyógyító asszonyt.

De mit jelent a megkenés? Erről a gyógyító technikáról így ír a Néprajzi lexikon: „(...) a kenőasszonyok (kenő, kente-fitélő, gyúrogató) többféle kenést ismertek: száraz és nedves kenést vagy zsiradékkal, vagy forralt füvekkel simogatták, nyomták, gyúrták a fájós derekat, hátat. A kenés sokszor gyógyfüvekből készített fürdővel járt együtt, melyet a fürösztőasszony készített.”

A sári kenőasszony technikája: „A hátára fektetett meztelen gyermeket 1.) lágyéktájén keni meg. („felemeli a hasat, mert az televan, a szél megállt benne"), 2.) a kicsi bal, majd a jobb lábát csípőben, térdében meghajlítva, az illető térdet kissé a köldök felé közelíti. 3.) Hasára fektetett gyermek lábait kinyújtja 4.) két tenyerével úgy, hogy összeérintett hüvelykujjai a gyermek gerincoszlopán haladnak, megkeni a gyermek hátát, „ahányszor fel, annyiszor le", 5.) hüvelykujjaival veséjét, 6.) lapockái közt keni meg.”

A következő már nem Iváncsa, de olyan bájos tanács fogzásra, hogy érdemes megfontolni (irónia).

„Midön fogai kezdenek fakadni, és hasadni a’ gyermeknek, gyakorta nagy fájdalmat szenved; ha szájába kapdos, észre veheted, melly helyen kezd foga hasadni, innye azon helyen killyebb áll, és fejéreslik. Nem kell várni, hogy a’ kín el-érje, a’ kisdedet, hanem hat, és hét holnapos korában szája innyét gyakorta kell dörgölni, sótlan vajat vévén újadra. Hasznosabbnak állítatik azon dörgölésre a’ nyúlnak agy-veleje, és a’ kakas tarajjának vére.” (Házi orvosságok, Szent-Mihályi Mihály, boconádi plébános, Vác, 1791)

A Klubkönyvtár átadóünnepségének hanganyaga

1972. március 21-én, a Tanácsköztársaság 53. évfordulóján valószínűleg nagy volt az izgalom Iváncsán: átadták a Klubkönyvtárat. Az átadóünnepségről hangfelvétel készült: orsós, mágneses szalagra vették fel az iskolai irodalmi színpad verses, dalos műsorát, de hallhatunk még közművelődéssel kapocsolatos gondolatokat, iváncsai könyvtártörténetet, financiális adatokat és az átadás csúszásának okaira is kitérnek az elvtársak... Nem minden hangot sikerült még beazonosítani, részletek később.

Köszönet a kedves férjemnek, hogy bedigitalizálta a képen látható szalagokat <3

Régi, iváncsai anekdota következik.

1972-74 környékén az általános iskola nem olyan volt, ahogy ma ismerjük. A jelenlegi iskola helyén egy "L" alakú, háromtermes épület állt, az egykori belmajori intéző lakása. Mivel önmagában nem szolgálta volna ki az összes gyereket, két további épületben folyt az oktatás. Az egyik a régi katolikus iskola, de akkoriban csak „alsóiskola”. Az egykori templom mellett állt, ma valahol az idősek otthona helyén találnánk. Kisiskolások tanultak ott, Juliska néni kezei alatt. A harmadik épület a református templom mellett álló „felsőiskola” volt, egy darab tanteremmel és szolgálati lakással. Itt történt meg a rejtély. Újra és újra.

Hiába keresték, nem találták elektromos okát... Egy rossz villanykapcsoló lenne? Egy zárlatos lámpatest? Hosszú ideje, évek óta megtörténik. Rövidzárlat, áramszünet a semmiből. Vakarta a fejét az iskolavezetés. De vajon miért csak késő ősszel és télen fordul elő? És miért csak sötétedés után? Így aztán nem lehet tanítani! Szegény gyerekeket haza kell küldeni... Hm. Na álljunk csak meg egy pillanatra! Valahogy így képzelem el a megvilágosodás momentumát.

Azt tudtátok, hogy rövidzárlatot képez, ha a konnektor két érintkezőjét egy "U" alakú dróttal érintitek? Az iváncsai felsősök nagyonis tudták. Azokban az időkben még két munkarendben folyt az oktatás, délelőtti vagy délutáni órái voltak a tanulóknak. A délutáni órák 12:35-kor kezdődtek. Négy-öt, ritkán hat 45 perces tanórájuk volt szünetekkel. Az őszi-téli időszakban korán sötétedik, akkor már a délutánosok óráinak a felében sötét volt odakinn, vagyis a negyedik órában már biztosan teljesen nélkülözhetetlen volt a lámpafény. Ha valami „zárlat történt”, nem lehetett egy kattintással visszakapcsolni a biztosítékot, az akkoriban használatos olvadóbiztosítékot cserélni kellett, ezt jó eséllyel nem tudták azonnal orvosolni. Ki tudja, hány felelés, matekdolgozat maradt el így, sajnálatos módon.

Hogy ki kezdte és pontosan hogyan lett vége a szabotázsakcióknak, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy történetmesélőm, K.Z. a gyávább gyerekek közé tartozott. Nem találta elég biztonságosnak az "U" alakú, szigetelt drótot a konnektorba dugdosni, inkább egy hálózati kábel dugóját vágta le és rézdróttal kötötte össze az érintkezőcsapokat, azt használta, de csak szigorúan indokolt esetben.

Szerencsére nem volt nála a szerkezet, mikor Szekeres tanár úr kipakoltatta az osztály zsebeit, táskáját egy alkalommal. Aznap a „drótos” osztálytárs is megúszta, aki szépen kipakolt mindent, később kacsintva mutatta, a drót végig a kezében volt.

Lehet, hogy így már érthető, miért emlegette Strosztovszki Gyuláné osztályfőnök sokszor sóhajtozva előző iskoláját... "Bezzeg a bakonysárkányi gyerekek, azok sohasem csinálnának ilyesmit!"

U.I.: Hülye dolog drótokat dugni a konnektorba. Inkább ne csináljátok.